Letartóztattak a belga hatóságok egy ötvenhét éves szerpapot, akit negyven halálos beteg meggyilkolásával vádolnak. Az eutanáziát elkövető diakónus nemcsak az egyházi, de a világi jogot is megsértette, mikor a szenvedőket a beleegyezésük nélkül segítette a túlvilágra.

Különösen kényes kérdés az eutanázia, hiszen a kegyes halálnak nevezett gyilkosság sokszor a beteg beleegyezésével történik. Aki az efféle mély szenvedés természetét megismerte, sokszor céltalannak látja, hiszen a halálos betegek esetében nem várható gyógyulás vagy a fájdalmak elmúlása a halál előtt. Az egyházi tanítás ebben a kérdésben egyértelmű: az élet szentségét kell megóvni, de ahogyan a gyermekeutanázia kapcsán egy érseki bíró pap erre a blogra írt publikációjából is látjuk, a válasz sosem könnyű.

Ivo Poppe a naplója alapján legalább negyven embernek adott halálos mennyiségű inzulininjekciót a kórházban, ahol dolgozott. Ő állandó diakónus volt, tehát már egyházi szentséget kapott, de nem áldozópap. A diakonátus intézményét a II. Vatikáni Zsinat újította föl, megértve, hogy nem minden, az egyházi szolgálatra elhívást érző férfi kap meghívást a nőtlenségre is. Jelenleg állandó diakónus lehet házas, amennyiben elmúlt 35 éves, és szentségi házasságban él a felszentelése idején. A fiatalabban szerpappá válók (e két fogalom szinonim, a magyar nyelvben szokták néha szerpapnak hívni a diakónusokat, mivel főleg kisegítő, szertartásbeli szerepük van) viszont szintén cölebsz életmódban élnek.

A helyzet azért különös, mert Belgiumban az eutanázia engedélyezett, a hatóságok viszont azt gyanítják, hogy a betegek valójában áldozatok is, mivel nem járultak hozzá az eljáráshoz. Diakónusként egyébként még engedély esetén sem végezhette volna el az ölési cselekményt a férfi, ezért kánonjogilag bizonyára kiközösítésbe esett az elkövetéssel, ha a vádak igazak.

A rendőrség szempontjából a férfi sorozatgyilkos, az ügyvédje szerint viszont csak egy elkeseredetten segíteni akaró ember, aki nem bírta tétlenül nézni a szenvedéseket. A tárgyalások előtt pszichológusok vizsgálják meg a férfi elméjét.

A férfi háromgyermekes családapa, aki 1980 óta dolgozott a kórházban. 2002-ben szentelték diakónussá, de utána is visszajárt, immár speciális feladatait is ellátni. Ezek közé azonban semmiképpen sem tartozott az eutanázia igenlése.

Jozef de Kesel bíboros elítélte a diakónus tetteit, és biztosította az áldozatok családjait, hogy megdöbbent és gyászol, valamint együtt érez velük a megválaszolatlan kérdések miatt.

Gyermekeutanázia kontra Egyház

Miközben a legbrutálisabb gyilkosokat sem végzik ki Belgiumban, a gyógyíthatatlan betegeket kérésükre igen. Sőt már 12 év alatti gyermekeket is kivégeznek a méreginjekcióval, ha a szülők ezt kérik. Kétségtelen, hogy a modern orvoslás a bioetikát is új kérdések elé állította: manapság sokszor már nem az életet, csak a haldoklást hosszabbítják meg a kemikáliák és gépek. Éppen ezért az egyházi tanítás is finomodott: a katekézis elutasítja a túlbuzgó gyógyítást, nem teszi kötelezővé, hogy újabb és újabb szenvedéseket vállaljunk, ha nincs más kiút. De az aktív eutanáziát, egy élet szándékos elvételét erkölcsi és teológiai okokból elutasítja. A Katolikus Egyház katekézise egyértelműen fogalmaz:

Indokolt lehet azonban a költséges, veszélyes, rendkívüli vagy a várt eredményekhez képest aránytalan orvosi beavatkozások abbahagyása. Ilyen esetben a "túlbuzgó gyógyítás" visszautasításáról van szó. Nem ölni akarnak, hanem elfogadják a föltartóztathatatlan halált. A döntéseket a betegnek kell meghoznia, ha alkalmas (competens) és képes (capax) rá, egyébként a jogilag illetékeseknek, mindenkor tiszteletben tartva a beteg ésszerű akaratát és törvényes érdekeit.

A beteg személynek általában kijáró gondoskodás akkor sem szüntethető meg, ha a halál bekövetkezése várható. Erkölcsileg megfelelhet az emberi méltóságnak a kábítás (morfium) alkalmazása a haldokló szenvedésének csökkentésére, még azzal a kockázattal is, hogy napjait megrövidítik, ha a halált sem célként, sem eszközként nem akarják, csak előre látják és mint elkerülhetetlen eseményt elviselik. A fájdalomcsillapító kezelés az önzetlen szeretet kiváltságos formája. Ilyen meggondolással támogatni kell.

Mivel sem competens, sem capax állapotban nem lehet egy gyermek, így az ő, akár szülői engedéllyel történő elaltatása erkölcsileg súlyosan rendetlen cselekedet. A WHO szerint az agóniás fájdalmak 96%-a mérsékelhető, de sokszor pénzkérdés, hogy a beteg valóban kap-e megfelelő ellátást. A Magyar Hospice-Palliatív Egyesület vezetőségi tagja, Hegedűs Katalin egy sajtónyilatkozatában azt mondta, hogy Magyarországon ma olyan sok személy számára megoldhatatlan a fájdalomcsillapítás, hogy az aktív eutanázia engedélyezése után tömeges lenne a mérget kérők száma. Véleményem szerint ez az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen helyzet, ezt kell megoldani: a fájdalom csillapítását, a betegek lehető legjobb ellátását. Ameddig ez nem történik meg, egyáltalán nem érett a helyzet a kegyes halálról szóló vitákra.

Itthon visszautasítható az orvosi kezelés, ha annak ellenére is rövid időn belül meghalna a páciens. Felnőtteknél aktív eutanáziát csak Luxemburgban, Hollandiában és Belgiumban végeznek. Utóbbi kettőnél gyermekeknél is, de Hollandiában 12 év alattiaknál nem. Bár sok orvos szerint itthon is előfordulnak ilyen esetek, a legutolsó magyarországi ítélet eutanázia miatt 1993-ban történt: akkor egy anyát ítéltek börtönbüntetésre, mert a szenvedésektől gyermekét annak meggyilkolásával szabadította meg. A nő az ítélet után köztársasági kegyelemben részesült.