Mai vendégposztunk szerzője egy ifjú katolikus pap, Gájer László atya, aki gyakorló gyóntatóként és képzett kánonjogászként mond véleményt az új belga eutanáziatörvényről, amellyel kapcsolatban pár nap múlva ezen a blogon publikálunk majd még glosszát.

Szerző: dr. Gájer László

2014. március 2-án Fülöp belga király ellenjegyezte azt a törvényt, mellyel február 13-án este a belga parlament módosította a 2002 óta hatályos, eutanáziára vonatkozó szabályozást, eltörölve annak korhatárát, így kiterjesztve azt a kiskorúakra is. Az új szabályozás előírja, hogy a gyermeknek elég érettnek kell lennie ahhoz, hogy az értelmét használva képes legyen dönteni egy ilyen helyzetben – ez a kegyes halálhoz való jogosultság feltétele. Követelmény még mindkét szülő beleegyezése, valamint az, hogy a betegség valóban visszafordíthatatlan stádiumban legyen, és nagy, enyhíthetetlen fizikai fájdalommal járjon. A döntési mechanizmust egy szakértőkből (orvosok, pszichiáterek, pszichológusok stb.) álló csoportnak is el kell kísérnie, majd felül kell vizsgálnia – adott esetben jóváhagyva a döntést. Azoknál a betegeknél, ahol a halál már elkerülhetetlen, ez az eljárás az emberfeletti szenvedés lerövidítését célozza. A törvény elfogadása kiváltotta a világ katolikus közvéleményének nemtetszését és a belga püspökök hangos tiltakozását.

Az eutanázia görög eredetű szó, kegyes halált jelent. A mai értelemben vett eutanázia sokféleképpen csoportosítható, a különböző élethelyzetek súlyossága alapján. A felosztások szakszerű ismertetésére meghaladja ennek a bejegyzésnek a kereteit. A különböző helyzetek a fájdalomcsillapítástól az élet orvos által végrehajtott tudatos megrövidítéséig számtalanfélék lehetnek. Ide tartozhat az egyes bonyolult, költséges és már nem indokolt eljárásokról való lemondás. Ez az út morálisan elfogadható a keresztények számára is, vannak helyzetek ugyanis, amikor már nincs értelme további aránytalan beavatkozásoknak. Ugyanígy a fájdalomcsillapítás, amely – bizonyos keretek között – egy katolikus ember számára elfogadható, akkor is, ha az élet megrövidítésével jár. Az élet orvos által végrehajtott megrövidítése, valamint az orvosilag, utasításokkal segített öngyilkosság azonban a katolikus morál alapelveivel ellentétesek. Az egyes helyzeteket nem egyszerű megkülönböztetni, kategorizálni főleg akkor, ha az ember saját maga kerül közel a halálhoz, vagy hozzátartozói révén szembesül az elmúlással, a szenvedéssel és a fájdalommal. Az egyes szabályozásokat – így a mostanit – sem szabad ezért felszínesen megítélni, hanem árnyaltabban kell értelmezni azokat. Az ítéletalkotásnál figyelembe kell vennünk azt is, hogy az orvostudomány ezen a területen rendkívül gyorsan fejlődik, így ami ma még szokatlan, vagy lehetetlen, az holnap az életünket mentheti, vagy hosszabbíthatja meg. Ugyanakkor figyelni kell arra, hogy a jogi szabályozás túlzott liberalizálása könnyen lejtő-hatáshoz vezet: egyik engedmény a másikat szülheti majd ezen a téren is. Az eutanázia általánosan tekintve nem lehet tabutéma, ugyanakkor nem kívánatos, és amennyire lehet, minimalizálni kell a törvény által megengedett esetek számát. Ha az eutanázia az egyes államokban jogilag már megengedett, akkor szinte adódik a kérdés, hogy jogos lehet-e az a gyermekek számára is? Látnunk kell, hogy jelen esetben egy alaposan körülírt, részletesen kidolgozott koncepcióról van szó, így abban a jóhiszemű magyarázó épphogy nem a felelőtlenséget, hanem az emberi személy tágabb önrendelkezését, az önmaga feletti nagyobb felelősség, tudatosság és szabadság nagyobb megvalósulását is láthatja. Az emberi szabadságra és a felelős emberi döntésre alapozni egy ilyen szabályozást, meglehetősen derűs és bizakodó emberképre vall. Kérdéses lehet ezért, hogy hány ember képes egy fent vázolt súlyos helyzetben felelősen dönteni? Ez fokozottan igaz a gyermekekre, akik – tapasztalatom szerint – a halál közelében nem egyszer nagy emberi érettségről tesznek tanúságot. A törvény értékeléséhez szükség van egyfajta liberalizmusra, amely széles látókörű, mélyebben gondolkodó, érdeklődőbb és kevésbé önelégült: kérdéseket mer feltenni, és a válaszok keresésénél nem elégszik meg közhelyekkel. Bármilyen embertelennek tűnik is első hallásra a most jóváhagyott belga szabályozás, az mégis csak egy jogfelfogás, egy megengedő (liberális) jogrend része, amelyben mi, keresztényeknek is élünk. Ez a megengedő jogrend arra is hivatott, hogy a keresztények a lelkiismeretük szabadsága alapján dönthessenek egy-egy ilyen – törvények által nem körülbástyázott – helyzetben.

A katolikus teológia mindig is tanította és védte az akarat szabadságát. Az ember szabad, mert Isten képmására teremtetett. Szabad, ezért képes kell, hogy legyen felelősen dönteni önmagáról, vállalva azt a kockázatot is, hogy esetleg hibás döntést hoz. A kérdés jelen esetben az, hogy a döntési szabadság köre felöleli-e még az életről való döntést? A keresztény ember lelkiismerete ezen a téren nyilvánvalóan szorosabb határok között dönt, mint az, aki nem az Evangélium szerint gondolkodik. A keresztényeknek Krisztus szavai alapján szilárd világképe van, és egyes erkölcsi kérdéseket saját elveik alapján ítélnek meg. A (kegyes) halál kérdése is ilyen: a kereszténység tanítása a szenvedésről, annak megtisztító, felemelő hatásáról és értékéről, valamint az élet mind szélesebb körű védelméről meghatározza a keresztény hozzáállást ebben a kérdésben. A keresztények számára – legyen szó orvosokról, betegekről, vagy azok családtagjairól – az élet megrövidítése csak nagyon ritka esetben fogadható el. Ezek az esetek nagyjából a fájdalomcsillapítást és az emberhez méltó halál körülményeinek megteremtését jelentik.

A világi jogrendek – úgy tűnik – a mind nagyobb szabadság és pluralizmus kialakítására törekszenek, a jogfejlődés tág teret kíván engedni sokféle magatartásnak. A megengedő jogrend sokkal inkább alapoz az egyéni lelkiismeretre, mint a jog szabályaira. Amikor jog nem ír elő semmit, az egyén lelkiismerete kell, hogy döntsön. Amikor a jogrend megengedő, liberális, akkor teret enged. A megengedő jogrend azonban új helyzetet teremt: a szabadság kihívás és egyben meghívás a felelős döntésre. A liberális jogrend elősegítheti az egyén lelkiismereti fejlődését. A tömegdemokrácia és a tömegkultúra a populizmusnak kedvez és nem az egyéni felelősségre építő helyes liberalizmusnak, hiszen a tömegek normakövetőek. Mégis én, a magam részéről, több szabadságot és több személyes felelősség vállalását várnám az egyénektől a jogrend jelenlegi európai fejlődését figyelve. Az egyén képes dönteni és képes jól dönteni egy a halált érintő helyzetben is.

A fentiekben egy megengedő (liberális) jogrend által kialakított és kínált lehetőségeket próbáltam röviden leírni, de nem szóltam még szinte semmit a kialakult helyzetben adható keresztény válaszról és hozzáállásról. Egy megengedő jogrend nem az Evangélium értékrendjét tükrözi, hanem annál tágabb erkölcsi elvárásokat fogalmaz meg. Mi a keresztények feladata ebben a helyzetben? Végsőkig kellene tiltakoznunk, egy szigorúbb jogi szabályozást kikényszerítve? Sokak szerint igen: ezt kellene tennünk. Én azt gondolom, hogy sokkal inkább arra kellene figyelnünk, hogy egy megengedő jogrend keretein belül megerősítsük az egyén, a keresztény ember személyes felelősségérzetét, öntudatát. A keresztények hitüket, Jézus tanítását segítségül hívva fognak jól, az élet mellett dönteni a halálhoz közeli helyzetekben is, attól függetlenül, hogy döntésüket a törvény ereje körülbástyázta, vagy nem. Ma szükséges is, hogy mi, keresztények következetesen éljük meg ezeket az elveinket. Szükség van a keresztény hangra az élet etikájának jobb megértéséhez. Itt az Egyháznak az a feladata, hogy megerősítse az egyént, a személy lelkiismeretét. Az Egyház feladata a lelkiismeret nevelése az evangélium alapján. Ez alulról szerveződő és nem felső, törvényi utasításra történik. Ezzel együtt az igazi pluralizmus azt jelenti, hogy a jogrend nem kötelezheti az egyént arra, hogy a lelkiismerete ellen cselekedjen. Amíg ezt nem teszi meg, addig mi, keresztények tudunk egy ilyen jogrend keretei között létezni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha például egy keresztény anya nem akar abortuszt, vagy egy keresztény orvos nem akarja azt végrehajtani, akkor arra nem lehet őt kényszeríteni. A megengedő jogalkotás azt is jelenti, hogy a rendszernek toleránsnak kell lennie azzal az egyénnel is, akinek a lelkiismerete szorosabb, mint a törvényi keret, mert mondjuk az adott egyén keresztény és a lelkiismerete többet vár el tőle. Az igazi liberális, megengedő jogalkotásnak ezt tolerálnia kell, ez elvárható. A helyzet nagyon hasonló ahhoz az időhöz, amikor az Egyház az első három évszázadban egy nem keresztény birodalomban létezett: annak törvényeit mindaddig betartották Krisztus hívei, amíg nem kötelezték őket arra, hogy a lelkiismeretükben élő krisztusi törvény ellen döntsenek. A keresztények feladata egy a pluralizmusra és a toleranciára épülő társadalomban az, hogy a maga elveit hirdetve gazdagítsa a társadalom életét, javítsa annak erkölcseit, akkor is, ha az a társadalom nem keresztény. Leegyszerűsítve: a belga eutanázia törvény nem fedi a keresztény megközelítést, hanem tágabb, megengedőbb annál. A keresztények az ezen törvény adta keretek között tudnak létezni, és adott esetben a jogi előírásnál szigorúbb lelkiismeretük törvényét követni. Ez az igazi (belső) szabadság.

Az eutanázia-törvények kiváló területei annak a hozzáállásnak, amit egy európai polgárnak a jövőben el kell sajátítania: a szabadság felelősség, a döntés terhét nem lehet a törvényre hárítani, mert annak a súlya az egyéni lelkiismeretet terheli. Az Egyház feladata, hogy a jövő társadalmában is megerősítse az egyéni lelkiismeretet, és ebben a szerepében a társadalomra káros volna azt akadályozni. Immánuel Kant írta, hogy a felvilágosodás nem más, mint kilábalás az önmagunk okozta kiskorúságunkból. A felelős egyén képes a jog által szabott kereteknél szűkebben is dönteni. Alexis de Tocqueville híres aforizmája szerint, pedig aki magán a szabadságon kívül is vár valamit a szabadságtól, az szolgaságra született. A gondolkodás felelősséget jelent, a felelősség pedig a lelkiismeret szabadságát feltételezi.

Az idős korral és a betegséggel kapcsolatban a keresztény üzenet megfogalmazására tett javaslatom – Ferenc pápa szavaival élve – a következő lehet: társadalmainkban uralkodóvá vált az a hasznossági logika, amely az öregeket és a betegeket nem egyszer szegregálná, vagy megölné. Egy „eldobható” kultúrában élünk ugyanis, ahol mindaz, ami tönkrement, lecserélhető. Újra fel kell fedeznünk ezért az egymásra utaltság fontosságát, amely különösen erőteljesen mutatkozik meg a betegség helyzeteiben. Itt tűnik elő egy antropológiai dimenzió: mi az ember, és mennyit ér az ember? Az egészség egy fontos érték, de nem az egyetlen érték, amely az embert meghatározza. Az ember teljes lehet akkor is, ha szenved, a szenvedés alapvetően nem zárja ki a boldog és teljes emberi életet. Az egészség elvesztése ezért nem lehet a betegek diszkriminációjának oka, őket nem űzhetjük el a társadalmainkból. Az beteg, vagy haldokló embert személyi méltóságának megőrzésében segíti a családja, amely őt nyomorúságában is szeretettel veszi körül és hordozza. Egy megengedő jogrend keretein belül a keresztények felelőssége, hogy megmutassák a szenvedés, és azon keresztül az egész emberi élet értékét.