XXIII. János és II. János Pál pápákat vasárnap szentté avatják. Nagyon más ez, mint a középkori kanonizáció, mégis a többség ünnepel. Egyszerre két élő pápa előtt emelkedik oltárra két másik, méghozzá úgy, hogy II. János Pált mindketten személyesen ismerhették. De miért mondják egyesek, hogy ezek a szentté avatások hibás lépések?

Alapvetően ünnepel a világ: a katolikusok és a II. János Pált tisztelők örülnek az elismerésnek, akik pedig az egészet hókuszpókusznak tartják, nem foglalkoznak vele. Az kétségtelen, hogy Boldog II. János Pál pápa érdemeit az egész világon elismerték, s mivel élete is nyilvánosan zajlott, aligha van szükség olyan hosszú idő elteltére, ami egyébként szokásos a szentté avatáshoz. Mindkettő pápát már temetésekor szentnek nevezték a hívők, persze elvileg nem szabad, hogy nyomás alapján hozzon döntést a posztulátor és a kongregáció.

Miért kell csoda a szentté avatáshoz?

Az ókeresztények egymást is szentnek nevezték, ez tehát egy kitüntető cím, mellyel az Egyház tekintélyét latba vetve azt mondja, hogy az egyén hősies életútján Krisztust szolgálta. A szentek ugyanúgy bűnös emberek, akik között sokfélét találunk. A vértanúk esetén (például a koncentrációs táborban életét vesztett Kolbe atyánál, aki egyébként az internet szentje) csodatételt nem kell bizonyítani, a hittanúknál azonban kettőre is szükség van.

Csoda az, amire természettudományos magyarázat nem adható. Manapság százból csak egyszer nem orvostudományi csodáról van szó, egészen egyszerűen azért, mert csak azok jól bizonyíthatók. Szent Pio bilokációs vagy levitációs képességéről sok szemtanú beszámolt, de azt nehéz bizonyítani, hogy mondjuk egy szent közbenjárására nem ütött el minket az autó. A természettudomány viszont megbízható, ezért népszerű a bizonyítási eljárásban.

Ahhoz, hogy a teológusok elé kerüljön a jelölés, hét olyan orvos kapja az esetet, akik nem hívők és nem is tudják, milyen ügyben kérnek tőlük szakvéleményt. Közülük legalább négynek azt kell állítania, hogy az orvostudomány szabályai szerint a gyógyulás nem fordulhatott volna elő. Némelyek később megtudják, hogy csodatétel ügyében kérték föl őket, előfordulnak megtérések is, de arról mindig be tudnak számolni, hogy szigorú a kontroll: egy szerzetesnővér esetében kimondta a szakember, hogy a jelenlegi ismereteink szerint a második leukémiából nem lehet fölgyógyulni, mégis megtörtént, de a csodát még így sem akarták elfogadni az egyházi értékelésben.

A csodát nem a szent teszi, hanem ő csak Isten kegyelmét közvetíti. Így az életszentség megállapításához egyébként a csoda elvileg nem is lenne kötelező, az csupán Isten kézjegye a hitben élő emberen, hiszen Jézus is leggyakrabban ott tett csodákat, ahol nagy hitet talált. A szabálytól el lehet térni: XXIII. János pápa közismert népszerűségére hivatkozva egyetlen csodatételt (egy apáca lehetetlennek tűnő gyógyulását) is elegendőnek tartott Ferenc pápa.

Lehetnek érdemtelen szentek is?

Alapvetően az Egyház nem állítja senkiről, hogy pokolra jutott volna. De azt elmondja, hogy egyesek bizonyára üdvösségre jutottak nagy fokú életszentségük miatt. Tágabb értelemben viszont minden keresztény szent, így természetesen bűnösök, mint minden ember. Teréz anya is azt mondta, hogy magát a sötétség szentjének tudná elképzelni. Előfordult a történelemben olyan vád, hogy politikai nyomásra avattak valakit szentté: egyesek IV. Károly király, mások a nyilasok által meggyilkolt Salkaházi Sára avatását tartották megosztónak. Az emberi nagyságon túl szükség van egy jelölésre is: húszezernél is több szentről van tudomásunk, de ennél is milliókkal több van, csak mindenki esetében nem történik kivizsgálás. Van, aki egyszerűen azt mondja, méltatlan, hogy a drága kanonizációs eljárások során főleg papokat és újabban pápákat avatnak szentté, a családapák vagy más módon életszentségben élők nem is kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy kivizsgálják az életüket.

Vannak, akik életéről tényleg nem mondható el más, csak az, hogy példás keresztény életet éltek: Giuseppe Moscati olasz orvos volt, az egész életét nagy tiszteletben, vallásosan élte le. Mindennap áldozáshoz járult, 46 évesen munkája során rosszul lett, meghalt. Ennyi is elég volt: a XX. század első szentté nyilvánított orvosa lett, épp a holnap szentté nemesülő II. János Pál emelte oltárra. A szentséghez tehát nem kell égszakadás és földindulás.

Aki pápa, az biztosan szent is?

Korántsem, az eddigi 256 pápából száznál kevesebbet avattak szentté. Voltak olyan római pápák is, akik alkalmatlanok voltak a hivatalukra, de úgy szokták mondani, hogy Róma püspökének lenni megszentelő hivatás, tehát a pontifikátus nemesít az emberen.

Tény az, hogy jelenleg erős nyomás is volt a hívők körében, ezért történhetett meg ilyen gyorsan II. János Pál életének vizsgálata. Egyes kritikák szerint igen szerencsétlen, hogy még most is él olyan, aki alanyként érintett a csodában, mert kellemetlen helyzetet teremthetne, ha (ne adja Isten) harmadszor is megbetegedne, és már nem sikerülne meggyógyítani. Az életében is szentnek tartott pápával kapcsolatban komoly kritikákat egyébként nem fogalmaztak meg, egyesek a gyermekbántalmazási ügyekben mégis felelősségét látják, mivel nem lépett föl kellő erővel ellenük, mint az emeritus XVI. Benedek, de a vizsgálat során kiderült, hogy személyesen nem ismert olyan esetet, melyet ne vizsgáltak volna ki.

Mindazonáltal egyik pápát sem pápasága miatt kanonizálják, hanem keresztény életszentségük miatt.

Miért különleges XXIII. János?

Sok szempontból az. Eleve 77 évesen ült Péter trónjára (épp, mint Ferenc, aki először a János nevet akarta választani), nem számítottak rá, hogy sokáig pápa maradhat. Mégis alig három hónap után már össze is hívta a II. Vatikáni Zsinatot, amellyel alapjaiban változtatott az Egyház több szokásán és alakított a tanításon is. A mai napig övezik viták és kritikák ezt a zsinatot, melynek végét valóban nem élhette meg. Derűs, humoros pápaként emlékeznek rá: egy ízben megkérdezték tőle, hogy hányan dolgoznak a Vatikánban, mire félmosollyal azt válaszolta, hogy kevesebb, mint a fele.

A Vatikán által is elismert történész professzor, Roberto de Mattei egy interjúban azt mondta, hogy meggyőződése, hogy XXIII. János rosszat hozott az Egyháznak, így nem lehet szentté avatni, mert bár juthatott üdvösségre a kegyelem által, de példaképül állítani nem lehet olyasvalakit, aki kapott feladatában elbukott. Ez a magánvélemény azért érdekes, mert ebből következik a kérdés, hogy a Tanítóhivatal tévedhet-e kanonizációs kérdésekben?

Biztos, hogy tényleg szentek voltak?

A szentté avatások tévedhetetlensége nem de fide hittétel, tehát nem dogma, bár XVI. Benedek egy levelében egyértelműen kifejezte abbéli véleményét, hogy ebben nincs tévedés. A teológusok többsége úgy véli, hogy akiről kimondja az Egyház, hogy szent volt, az valóban szent (közbenjárásáért imádkozni tehát gyümölcsöző tett), azonban ez csak hithez közelálló tétel, egyetértés van benne, teológiailag helyes következtetés, de nem hittétel. Így elvi lehetősége van a tévedésnek, de gyakorlatilag amiképpen a teljes búcsúnál is az Egyház kegyelmi kincsestára kipótolja az esendőségeinket, úgy ezekben az esetekben sincs okunk mást feltételezni.