Padre Pio, azaz Pio atya a XX. századi katolikus egyház egyik legmisztikusabb alakja. Maga az egyház is sokáig gyanakodva nézte a szentet: látványos csodatételekről számoltak be a hívők és szerzetestársai, ami irigységet és félelmet szült.
Pio atya mintha kissé szégyellte volna a stigmáit: szeptember 20-án volt kilencvenöt éve, hogy először megjelentek sebek a kezein és lábain, éppen ott, ahol Krisztust megfeszítették. A jegyek megjelenésének ötvenéves évfordulója után három nappal halt meg. Egy évig senkinek sem beszélt róluk, de nem a szégyen, hanem az alázatosság miatt.
A sebeket orvosok is vizsgálták, kamerákkal vették föl, kenetet vettek belőlük. Valamiért sosem fertőződtek el és furcsa, édeskés illatot árasztottak. Pio kapcsán azonban mégsem ez a legérdekesebb. Egész életét végigkísérte a viaskodás a gonosszal: már fiatal korában, mikor eldöntötte, hogy belép a papságba, elindult a harc az egészségével. A kapucinusok közé lépett szerzetbe, de egy rejtélyes betegség teljesen elgyöngítette. Szerzetestársai már úgy látták, nincs is remény az akkor még fiatal pap életben maradására, így elöljárói engedélyezték, hogy hazautazzon. Szülőfaluja édesapja szekérrel vitette, mert járni sem tudott. Megérkezvén azonban új erőre kapott, lábra állt és semmi baja sem volt. Ha eltávolodott a szülőhelyétől, rejtélyes betegsége kiújult.
Mégsem adta föl, hogy Alter Christus, másik Krisztus váljék belőle. Állhatatossága révén megkapta a papi szentséget, majd ezután a legnagyobb gyóntatóvá vált. A nála gyónók azt mondták, Pio atya gyakorlatilag belelátott a lelkükbe: nem egyszer előfordult, hogy olyan bűnökről tett említést, melyekről nem is tudhatott volna.
Ugyanígy ismert volt arról, hogy Krisztus jelenlétében gyakran transzba esett. Többször előfordult, hogy az Oltáriszentség előtt találták meg a földön, látszólag ájultan. Találkozott II. János Pállal is, aki akkor még csak fiatal pap volt: a visszaemlékezések szerint Pio atya már akkor tudta, hogy pápa lesz belőle.
Szintén hihetetlen, hogy bilokációs képessége volt a szentnek: több (egyébként nem hívő) katona is beszámolt róla, hogy a II. világháborúban a harcmezőn találkozott egy szakállas szerzetessel, akit később Pióként azonosított. Hívők is elmondták, hogy az atya személyesen elment hozzájuk beteg családtagjuknak kenetet adni, miközben ez lehetetlen volt: azon idő alatt is a cellájában tartózkodott. Szerzetestársai szerint Pio az efféle látogatások idején mozdulatlanul a távolba meredt. Tudott róla, hogy máshol tartózkodik, mint a teste, de sosem kérkedett ilyesmivel.
Kemény, határozott papnak ismerték meg. Leírták róla, hogy gyakran jött ki reggel a cellájából véresre verve: azt mondta, éjjel viaskodott az ördöggel, aki testi kínokkal, ütleggel igyekezett megtörni, mert lelki kísértésekkel semmire sem ment. Halála után az egyház viszonylag hamar (2002-ben) szentté avatta. Erre nem csupán a hívek kérése és nagy híre miatt volt szükség: valóban sikerült csodatételeit bizonyítani, többek között egy rákos asszony csodás gyógyulását is a szent közbenjárásának köszönte.
Csodatételeiről a Wikipédián magyar nyelven is kitűnő összefoglalás található.
A halála előtti napon még szentmisét mutatott be, melyről felvétel is fennmaradt:
Aki kicsit többet szeretne megtudni Pio atya csodás életéről és valódi tanúk beszámolóira kíváncsi, a könyvesboltokban több jó kötetet is talál. A Pio atya világa című kétkötetes sorozat például könnyen emészthető, regényes stílusban számol be a pietrelcinai szent életéről.
Utolsó kommentek