A kiközösítéssel kapcsolatban nagyon sok homályos elképzelés létezik, nem csupán a laikusok, de sok hívő sem tudja pontosan, hogyan is lehet egyházi átok alá kerülni, valamint ez mit jelent. Olyasmit is olvastam egy hazai református dékán blogjában, hogy szerinte minden protestáns hívő átok alatt van a katolikusok szerint, de ez egy teljes tévedés. Az viszont igaz, hogy a XXI. században is előfordul kiközösítés, amely egy egyházjogi aktus, és bizony mindig súlyos tettek következményei...
Legelőször is tisztáznunk kell, hogy mit értünk átok alatt. A köznyelv rontó mágiát nevez átoknak, ezért mindenképpen gonoszságként tekint rá. Éppen ezért nem is használjuk ezt a kifejezést: kánonjogilag ugyanis kiközösítésről (excommunicatióról) van szó, nem valamiféle átkozódásról. Ez kevésbé egy papi csoport által elmondott imacsokor, mint inkább egy egyházjogi dokumentum, ezért semmiképpen sem olyan, mint egy ráolvasás.
Az átok eredetileg rossz kívánság valami felé. Az ördögűzés is átok, amelynél a démont támadja a pap, ezért léteznek indokolt és nem negatív értelmű átkok. Természetesen többségük káromlás, mely gyűlöletből fakadóan halálos bűn is lehet, a mágiagyakorlás pedig eleve okkultizmus és tilos, éppen ezért a jósnőnél kért átok vagy átoklevétel egy katolikus számára elfogadhatatlan. Elég tehát tudni, hogy az egyházi átok (vagyis anatéma) valójában meglehetősen pongyola kifejezés, sőt félreérthető is, ezért használjuk a szabályos kiközösítés formulát.
A kiközösítés nem egy végleges dolog, amely azt fejezné ki, hogy valaki biztosan elkárhozik, egyáltalán nem! Gyógyító erejű büntetés, melynek célja, hogy az egyén visszataláljon a helyes útra még rendkívül súlyos bűnök elkövetése után is. A kiközösített személy az Egyház belső kegyelméből kerül ki, de nem szűnik meg Isten gyermekének lenni. A földi egyházból kikerül, de az Egyház külső közösségében benne marad, mert az Egyház valamennyi hívő közösségét jelenti Krisztus misztikus teste által. Tehát a Katolikus Egyház a kiközösítés kimondásával nem azt állítja, hogy az egyén pokolra jut vagy javíthatatlan gonosztevő lenne, hanem végső eszközként kijelenti, hogy efféle nézetek terjesztésével kizárja magát abból a belső kegyelemből, mely a tagságot jelenti.
A kiközösített személy részt vehet például a szentmisén mint néző, de természetesen nem áldozhat, nem végezhet liturgikus cselekményeket. Ez egy nem hívő számára nyilván nem tűnik súlyos ítéletnek, de spirituális síkon értelmezve ennél keményebb nem is lehetne. Célját valóban csak hívő embereknél érheti el, akik már megélték azt a közösséget, amelyet a hitben megélt Egyház adhat, s nyilván vágyakoznak majd arra, hogy újra tagjai legyenek. Azt, aki életében nem járt templomban, nyilván sosem fogja kiközösíteni az Egyház, hiszen be sem lépett földi tagjai közé.
A büntetésnek két fajtája létezik: van, mikor a Szentszék egyházi bírósági eljárás keretében mondja ki, de gyakrabb az önmagától beálló kiközösítés. Ennél nincsen egyházjogi eljárás sem, hanem bizonyos cselekmények esetében önmagától kiközösítésbe esik valaki. Ilyen, ha a pap megszegi a gyónási titkot vagy akár az egyetlen áldozópap által föl nem oldható, Szentszéknek fenntartott bűn elkövetése esetén is ebbe esünk. Szintén önmagától beáll a kiközösítés, ha egy orvos tiltott abortuszt végez (kizárólag az anya kérésére, nem egészségügyi okokból) vagy egy tudós az őssejtkutatáshoz emberi embriókat pusztít el. Nem jellemző, hogy ilyesmi történne, de előfordulhat. A katolikus bűnhierarchiájáról korábban írtam már.
A kiközösített személy nem tud szentelményeket, szentségeket fölvenni. Ez azt jelenti például, hogy a bűnbánat szentségét sem veheti föl, így gyónása érvénytelen lesz, halálos bűnben marad. A lelki üdve érdekében ezért mihamarabb rendezni kell az állapotát, hogy újra gyónhasson. Mivel például a temetés is szentelmény, így katolikus temettetést sem kaphat. A Szentszék által kimondott excommunicatio természetesen gyakran egyházi személyek esetében merülhet föl, például szerzetesek, papok kerülhetnek ilyen helyzetbe. Mivel az egyházi rend karakterszentség s ekképp eltörölhetetlen léleknyomot hagy, ők továbbra is papok maradnak (örökké), de nem vehetnek részt az egyházi életben, szabályosan nem misézhetnek, nem élhetnek továbbá papi jogaikkal.
Kiket sújtottak egyházi átokkal?
XII. Piusz pápa azt rendelte, hogy a kommunizmus képviselőit, a papok és hívők millióinak haláláért felelős politikai ideológia terjesztőit ki kell közösíteni. Ennek hatására a következő pápa, XXIII. János például kiközösítette a marxista-leninista kubai diktátort, Fidel Castrót, aki országában erőteljesen harcolt a vallás terjedése ellen. De például szintén egy XX. századi jezsuita szerzetest is kiközösítettek, mert tévtanításokat fogalmazott meg, sőt szembeszállt az ismert tanokkal. Meg kell érteni, hogy önmagában a különvélemény még papok között sem tiltott: akadnak olyan atyák is, akik például a démonok létezését nem ismerik el. Nyilván olyanok is vannak, akik nem csak az Egyházat kritizálják, de egyes teológiai kérdésekben sem értenek egyet vele mint magánember.
Papként viszont a megváltoztathatatlan és igazként elfogadott hitelveket el kell fogadniuk. Nincsen ezekből nagyon sok, a katolikusok elég sok lehetőséget adnak a vitára, elveink jelentős része a valószínű, valószínűbb, kevésbé valószínű és hasonló kategóriák egyikébe esik. De például dogma, hogy Isten teremtette a világot. Aki ezt tagadja, nem lehet katolikus.
Az említett jezsuita atya, Leonard Feeney sem azért került e súlyos büntetésbe, mert mást gondolt, hanem mert annak terjesztésével botrányt okozott. Ha egy pap például elbizonytalanodik a hitében, ettől nem lesz szörnyű ember. Remélhetőleg sikerül visszatalálnia. De ha ezt a közösségének elmondja, sőt megkérdőjelez hitigazságokat például misézés közben, akkor botrányt okoz. Itt is hasonló volt a helyzet: a jezsuita szerzetes megkérdőjelezte a vágykeresztség (mikor valaki meg szeretne keresztelkedni, de nem sikerül, mégis üdvözülhet, mert volt rá vágya) vagy épp a vérkeresztség (mikor valaki bár nincsen megkeresztelve, életét adja a keresztény hitért, s így a mennybe juthat) létezését. Szerinte csak az üdvözülhet, akit megkereszteltek, de valódi, érvényes keresztségnek kell történnie, ezek pedig nem léteznek. A kiközösítés oka még nem is ez a véleménye, hanem a tiszteletlen, vitától elzárkózó álláspontja lehetett: mivel többszöri hívásra sem jelent meg a pápa színe előtt, kiközösítették.
A II. Vatikáni Zsinatot elutasító Szent X. Pius Papi Testvériségről, illetve holokauszttagadással is megvádolt alapítójáról a későbbiekben egy külön bejegyzésben szólok majd néhány szót.
Kiközösített emberek a XXI. században
2000 óta is előfordult néhányszor, ha nem is sokszor, hogy valakit anatémával sújtottak.
Marek Bożek lengyel atya esetében az egyházszakítás bűne merült föl. Többször megtagadta az érsekség utasításainak végrehajtását, támogatta a papi házasodást, sőt rendszeresen fölszólalt annak érdekében, hogy nők is lehessenek papok. Végül már annyira elszakadt az egyházi tanítástól és annyira figyelmen kívül hagyta elöljárói véleményét (engedély nélkül másik plébániára ment, mert szerinte az ottani hívőknek nagyobb szükségük volt rá), hogy nem maradt más út, csak a kiközösítés. Azóta egykori plébániáját nonprofit alapítványi keretekben működteti. A magukat katolikus papnőknek nevező közösség dicsérte őt, sőt prófétának nevezte... Az egyik kiközösített személy egyébként szintén egy ilyen önjelölt francia női pap, Genevieve Beney vagy az osztrák Christine Mayr-Lumetzberger és követői.
A Puerto Ricó-i Edwin Gonzalez Concepcion és hívői ennél is elképesztőbb tanokért vívták ki az Egyház alakját: azt állította a férfi, hogy ő II. János Pál pápa reinkarnációja. Már csak azért is eretnek nézet ez, mert hitünk szerint a pápa nem fog új testbe születni, de már önmagában is kegyeletsértő ilyesmit híresztelni.
Az Európán kívüli kultúrákban sokszor nem sikerül maradéktalanul a katolikus hitre való átállás. Például egyes afrikai plébániákon külön vatikáni engedéllyel eltérnek a hagyományos szentmise menetétől, olyan is előfordul, hogy a helyiek még korábbi vallásuk egyes rítusait is megismétlik, sőt rendszeresen ördögöt űznek annak ellenére, hogy ezen szokásaik szemben állnak a katolikus hittel. Hasonló lehet a helyzet a namíbiai Gert Petrus atyával, aki iszákossága mellett boszorkányságot végzett. Nem középkori dolgokra kell gondolni: az atya 2004 óta olyan kijelentéseket tett, melyek nyomán fölmerült, hogy az ép eszével is gondok lehetnek. Azt állította, hogy boszorkányságokkal támadnak rá, szabálytalan ördögűzéseket végeztetett el (állítása szerint démon szállta meg a templomot, de ő azt tűzbe vetve megölte).
Nagy médiavisszhangot kapott (jóllehet nem Magyarországon) és elgondolkodtató Margaret McBride nővér esete. Az ő története jó példája az orvosi etika és a vallásos meggyőződés közti látszólagos polémiára: egy katolikus kórházban segédkezett terhességmegszakítás elvégzésében, ami a gyilkosságot tiltó parancsolat megsértése. A helyzet rendkívül bonyolult volt: egy 27 éves ötgyermekes anya tizenegy hetes terhesként került a kórházba, ahol primér pulmonális hypertóniát állapítottak meg nála. Ez egy ismeretlen okú betegség, melyben a tüdő vérnyomása megnő. A gyermek megszülésével az anya veszélyeztette volna az életét, sőt orvosilag szinte biztosra vehető volt a halála. Margaret nővér az etikai bizottság tagjaként megszavazta a terhességmegszakítást, amely ilyen esetekben a katolikusok számára is elvégezhető. Azonban a kérdés nem ilyen egyszerű: az Egyház megkülönböztet közvetlen és közvetett művi terhességmegszakítást. Mindaddig, míg az anya életmentése a cél, de ebbe belehalhat a magzat, az eljárás engedélyezett (ez tipikusan a duplex effectus erkölcsteológiai helyzet). A közvetlen abortusz egyetlen célja viszont a magzat életének kioltása. Jelen esetben a helyi püspök jelezte a nővérnek, hogy az eljárása szerinte közvetlen volt, ezért latæ sententiæ módon automatikusan beállt a kiközösítés. A vita természetesen fellángolt, de itt vélhetően egy félreértésről volt szó. A cél az anya életének megmentése volt, így a kiközösítés alkalmasint meg sem történt. Egy évvel később, 2011 decemberében deklarálták is, hogy Margaret nővér nincsen kiközösítés hatása alatt, tehát bár őt több forrás így tünteti föl, valójában az Egyház tagja maradt.
Talán a legérdekesebb és legtöbb visszhangot kapott eset egy zambiai érseké, Emmanuel Milingo püspöké, aki pápai engedély nélkül nős embereket kezdett pappá szentelni. A püspök nős papságot szeretett volna, ezért 2004-ben négy házas férfit pappá, négy másikat pedig püspökké nevezett ki. Áldozópapok (és egyébként 35 évnél fiatalabb diakónusok) esetében csak egyházfegyelmi előírás a nőtlenség, de püspökök esetében ennél is többről van szó, hiszen bibliai alapokon egyenesen tiltott, hogy nős ember püspök legyen. Az ortodoxoknál például a papszentelés előtt kötött házasság nem akadálya a pappá válásnak, de házas ember természetesen nem lehet püspök. Milingo tette ezért is különösen érzékeny téma: nemcsak papokat, de egyenesen püspököket szentelt, holott ez önmagában is alapvető hittételt sértő cselekmény, de többszörösen is figyelmen kívül hagy jelentős fegyelmi előírásokat is (hiszen a püspökszenteléshez önmagában is szükség van szentszéki engedélyre).
Ezek a szentelések kanonikusan érvénytelenek, így a személyek a valóságban nem lettek papok, illetve püspökök. Milingo nyugalmazott püspökké vált, tettével automatikusan kiközösítésbe került, ami ma sem szűnt meg. Maga is elvett egy nőt, végül pedig többszöri kérés után elutazott a Vatikánba. XVI. Benedek pápa karizmája nagy hatást gyakorolt rá, mert hazautazása után különvált feleségétől, aki telekürtölte a sajtót, hogy a Vatikában lépve a pápai állam titkosszolgálata őket elválasztotta egymástól, s a püspök biztos fenyegetés hatására mondott le a házasságról. Végül kiderült, hogy ebből nem sok lehet igazság, mert a kapcsolatot folytatták, Milingo pedig a kifejezett tiltás ellenére egy kenyai nős férfit is püspökké szentelt.
Az Egyház különösen szenved, mikor papjai ennyire méltatlanná válnak a reverendára, és nem belső munkájukkal igyekeznek elérni a szájízüknek megfelelő reformokat, hanem zavart keltenek a hívők között súlyosan szabálytalan viselkedésükkel. A megosztottság, melyet az efféle személyek tettei okoznak, rendkívüli károkat okoznak a hívők életében is, hiszen mind ki vagyunk téve a támadásoknak, mikor egyes papok botrányokat okoznak. Szerencsére ezek aránya nagyon alacsony, mégis a többség a papokat helytelenül Istennel azonosítja, elvárja makulátlanságukat. Ezt a terhet nem mind tudják jól viselni, s vannak (mint a fenti példákból is látjuk), hogy hitünkön lévők is megroppannak a súlyok alatt. Akinél még van rá esély, azoknál őszintén reméljük, hogy visszatérnek a pápai fennhatóság alá, s az Apostoli Szentszék visszafogadja őket. Akik pedig megátalkodtak a katolikus hit megtagadásában, remélhetőleg a mennyei bíró előtt olyan utakon, melyeket itt a földön nem ismerünk, de mégis megbocsátást nyernek majd.
Utolsó kommentek