Gyakori kérdést tettek föl egy blogban, mely címlapos lett az egyik legnagyobb híroldalon: meg lehet-e bocsátani a kommunizmus bűneiért? Ez azért központi kérdés egy keresztény életében, mert az általunk követett tanítás is épp efféle lehetetlen dolgokat kíván: szeressük ellenségünket vagy éppen bocsássunk meg nekik. De megbocsátható-e, ha meggyilkolják a családomat?

Isten figyelmeztet rá, hogy a bosszú az övé. Ellenben a düh, harag, bosszúvágy nagyon is a miénk: mi, emberek bizony sokszor jogosan is úgy véljük, az égbekiáltó bűnökért már itt, a földön kell igazságot szolgáltatni. Ez azért nehéz kérdés, mert a kegyelem vallását gyakoroljuk, éppen az a legfőbb feladatunk, hogy megtanuljunk megbocsátani.

Simon Wiesenthal, a náci háborús bűnösöket elszántan kutató egykori haláltáborfogoly leírt egy történetet A napraforgó című könyvében, amin sokat gondolkodtam. Egy ízben behívták a katonakórházi barakkba, ahol egy halálosan sérült SS-tiszt feküdt. A tiszt kérte magához a zsidó rabot. Elmondta neki, hogy őt katolikusként nevelték, de eltávolodott a hittől, és a szolgálata során szörnyű dolgokat tett. Könyörgött Wiesenthalnak, hogy bocsásson meg neki, mert fél úgy meghalni, hogy a tetteiért nincsen bocsánat. Simon Wiesenthal nehéz helyzetbe került: leírása alapján a tiszt nők, gyermekek haláláért volt felelős, most mégis egy ijedt ember volt, aki fölött a halál angyala épp a percekben győzedelmeskedik. Könyörgött, hogy élete utolsó perceiben gyakoroljon kegyelmet, engedje a halálba méltósággal, fogadja el őszinte bűnbánatát. Simon Wiesenthal hosszan gondolkodott az ablakon kifelé bámulva. Végül hátat fordított, és bocsánat nélkül hagyta meghalni a tisztet.

Simon Wiesenthaltól távol állt a kegyelem: később azt mondta, hogy minden zsidónak meg kell őriznie a szívében némi gyűlöletet a német nép iránt. Sosem tudott megbocsátani, s ez az érzés űzte-hajtotta egész életében. Évekkel az eset után azonban még mindig el-elgondolkodott, hogy helyesen cselekedett-e: az emberben megmozdul a lelkiismeret, mikor egy kiszolgáltatott embertársa segítséget kér. Ellátogatott a tiszt anyjához, aki számtalan gyermekkori képet mutatott, elmondta, hogy igyekeztek vallásosan nevelni fiukat, de azokban az években eluralkodott a világon a gonoszság. Wiesenthal végül képtelen volt elmondani a nőnek, hogyan halt meg pontosan a fia. Levelet írt a történettel számtalan vallási vezetőnek felekezettől függetlenül. Azt kérdezte, hogy helyesen döntött-e.

Mivel kizárólag a kereszténység ismeri az ingyenes kegyelmet, ezért nem csoda, hogy nem keresztények közül mindenki azt válaszolta, hogy nem követett el hibát. Ami viszont meglepő, hogy a sokfelé szabdalt kereszténység számos képviselője is úgy döntött, a tisztnek semmiféle bocsánat sem jár. 32 válaszoló közül mindössze hatan írták az Újszövetség szelleme szerint, hogy mégis helyes lett volna megbocsátani. Pedig ez a bocsánat végül visszaszállt volna Wiesenthalra is, aki magának nehezen bocsátott meg (talán sosem sikerült neki), amiért akkor és ott úgy döntött. Ez a történet is hozzájárult ahhoz, hogy bérmanevemül az auschwitzi mártír, Szent Kolbe Maximilián nevét válasszam.

Emlékezetemben él még egy történet a lelkészről, akinek gyermekét ír terroristák gyilkolták meg, s ő a tragédia után rögvest párbeszédhez hívta őket. A hatás hasonló volt, mint II. János Pál pápa merénylője esetében: a tettes megrendült a kegyelmes, megbocsátó hozzáálláson, s végül megtért. Mint a Ku-Klux-Klán egyik nagysárkánya, aki végül a horogkeresztes zászlókat annak hatására vette le házáról s szakított korábbi nézeteivel, hogy ez általa is üldözött zsidó kántor és családja nagy betegsége idején házukba fogadták őt, ápolták és támogatták.

Mindezek a történetek nagyon távoliak a mindennapjainkhoz viszonyítva. Nekünk az ilyen mesésnek tűnő sztorik helyett hétköznapi botrányokat és tragédiákat kellene megbocsátanunk: a hűtlen házastárs, az értékeinket meglovasító tolvaj vagy éppen csak a bolti sorban elénk tolakodó vadidegen esetében kellene megtanulnunk megbocsátani.

A megbocsátás magunk miatt fontos: az őrizgetett harag nekünk okoz szenvedést. Az egykori kommunisták ma semmit sem éreznek abból, ha izzó dühvel beszélünk róluk. Oroszországban a szovjet uralom előtt több mint háromszázezer pap élt. Mire végére ért a szovjet vallásüldözés, már csak pár százan maradtak. Tömegeket pusztítottak el azért, amit hittek. A kommunista keresztényirtásra adott csattanós választ a lengyel katolikus közösség, mikor tábláikkal fölvonultak. A táblákra azt írták: megbocsátunk.

A nyolcvanas években néhány orosz fiatal a Vörös téren a tiltás ellenére transzparenst helyezett el húsvétvasárnap azzal a szöveggel, hogy Krisztus feltámadt. Hiába a közel hetvenéves tiltás, az írás láttára többen térdre rogyva sírva fakadtak. A kilencvenes években úgy indult el az orosz kereszténység újjáépülése, mint sehol máshol a világon: bár sok teológus attól tartott, ennyi hit nélküli idő után nehéz lesz reevangelizáció, jelenleg a világon az egyik legerősebb keresztény közösség Oroszországban működik. A nagyszülők a gyermekágy mellett ugyanis mesélték a történeteket, melyeket szüleiktől hallottak. Kínában a vallások betiltása után a papoknak menekülniük kellett. Évtizedekig nem lehetett tudni, hány keresztény lehet a hivatalosan ateista országban. Sokan átszöktek az országhatáron a keresztség szentségéért, hogy visszaszökve már ők maguk szolgáltathassák ki a megtérőknek. Egy Kína-szakértő elmondta, hogy amikor ő elmenekült a vallási üldözés miatt, nagyjából 750 ezer keresztény volt Kínában. A nagy tiltás ideje alatt nemhogy csökkent volna a szám, de nőtt: mire negyven év után visszatérhetett, már 35 millióan voltak.

Számomra ez a katolikus hit lényege: a kegyelem. Mikor kérdezik, mi a lényege a hitünknek, akkor én a remény és szeretet esszenciális igazságát nevezem meg: a rossz kellős közepén megindul a jó.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, sőt azt sem jelenti, hogy a bűnösök ne kapják meg a jogos, törvényben meghatározott büntetésüket. Nem azt állítom, hogy rongy ember, aki képtelen megbocsátani. De azt mondom, hogy árt a saját lelki épségének, mert ez a düh gyűlöletté erősödve el tud hatalmasodni a szíveken. Ha gyűlöljük azokat, akik gyűlölnek, azzal csak ők nyernek.

Én tehát azt mondom, hogy igyekeznünk kell megbocsátani azoknak, akiknek csak tudunk. Nem kell elfelejteni, nem kell meg nem történtnek hazudni, de megnemesedhetünk általa. Számomra nagyon fontos a megbocsátás, így nem vagyok haragban senkivel. De nem tehetek mást azokkal szemben, akiket megbántottam: csak remélem, hogy ők is azt teszik, amit én, s nem őriznek haragot.