Rövid idő alatt különösen nagy népszerűséget ért el a Magyarországon is ismert műsorformátum, az olasz Voice című tehetségkutató show legutóbbi felvétele, melyben egy apáca nyűgözte le a zsűrit Alicia Keys egyik számával. Van-e helyük a szórakoztató médiában a szerzetesnővéreknek?
A mindössze 25 esztendős Cristina Scuccia nővér hangja valóban káprázatos: mivel a zsűritagok nem látják, ki ad elő éppen, nem azért ismerték el, mert nővéri habitust visel, ám természetesen később ennek is van hatása. Ez a hatás egyébként a legerősebb teleevangelizációs hatás: amire a paplak magányából képtelen egy atya, azt egy huszonöt éves apáca könnyedén eléri, méghozzá csupán a talentumával.
Cristina nővér is beleesett abba az életállapotba, amit a katolikusok jól ismernek: az Egyházhoz való formális tartozás befejező aktusa egy életdöntés, mely szerint föl akarom venni a beavató szentségeket, az élők szentségei közül a bérmálást is fölvállalom tanúságtételként. Humorosan ezt kibérmálkozásnak is szokták hívni, utalva arra, hogy ezután sokan nem használják a kapott karizmákat, eltávolodnak az élő hittől. Ez a nővérrel is megtörtént: nagyon szeretett volna énekes lenni, de félénksége miatt nem ért el sikereket, ezért megharagudott Istenre.
Évekkel később szerepet kapott egy musicalben, ahol egy orsolyita nővért alakított. Ez a furcsa visszatalálás indította föl benne az elhivatottságot, hogy életét Krisztusnak szentelje. Brazil utcagyerekeknél szolgált novíciusként, majd örökfogadalmat tett, most pedig megvalósult, amire mindig is várt: énekesnő a templomban, most pedig egy világ ismerte meg a hangját.
Jelen írás a magánvéleményemet tükröző glossza.
Énekes apáca itthon?
Érdekes belegondolni, ilyesmi előfordulhat-e a hagyományosan juridista (az előírásokra a hitnél nagyobb hangsúlyt fektető) Magyar Katolikus Egyházban? Arra gondolok, hogy vajon melyik tartományfőnök vállalná föl, hogy a Csillag születikbe vagy egy másik ilyen műsorba elküldi a szerzeti ruhájában az egyik szerzetest? Kérdés persze az is, érdekelné-e ez a szórakoztató médiát, ahol az elmúlt évtized legismertebb papja egy kitalált szereplő a Jóban-rosszban című sorozatban, Tamás atya, aki egyébként persze szerelmes is lesz, és a kiugrást fontolgatja. Ez érdekes, meg talán Tibi atya.
Szóval valószerűtlennek tűnik a többség számára itthon is az, hogy egy pap vagy apáca egyszerűen normális legyen. Aki ismer ilyen embereket, nyilván pontosan tudja, hogy nincs semmi tömjénfüsttel körüllengett titkolózás az életükben, csak speciális hivatások rendkívüli utakat követel meg. De köztük is van, aki gyúrni jár, moziba megy a barátival, és a jezsuita szerzetesek leülnek egy sörre. De mindent nagyon alaposan megtesznek, hogy ne derüljön ki, kik is ők.
Miért nem veszitek föl a reverendát?
A nővér a felvételen azt mondja a suta kérdésre, hogy mit szól ehhez a Vatikán: talán majd Ferenc pápa fölhív. Ő mondta ugyanis, hogy menjünk, hirdessük Jézust, én pedig így hirdetem. Milyen igaz: hiszen pizzázó szentekre van szükség!
Amikor azt szorgalmazzuk sokan, hogy nyíljanak ki a templomajtók, azt nem csak úgy gondoljuk, hogy oda bármikor be lehessen menni, hanem inkább úgy, hogy onnan bújjanak ki az egyházi szentséget viselők. A reverenda csak egy szépen vasalt szoknya mindaddig, amíg nem poros, mocskos, amíg a pap nem bűnözők, prostik és kábszeresek között koszolja be. (Erről jut eszembe a képtelen helyzet, mikor pap ismerősöm elvitte a tisztítóba a reverendáját, ahol elküldték azzal, hogy jelmezt nem vállalnak. Ennyire irreális sokaknak, hogy vannak papok. Ő meg persze eljött, hogy hát nem jött össze.)
Hol vannak a papok? Moziba mennek? Kitűnő, akkor miért lóg a paplakban az a reverenda? Tényleg jogos kérdés, amire én még nem kaptam választ egyiküktől sem. Ott van az a kitűnő protestáns eredetű hacuka, a papi civil, ami egy egyszerű ing a műanyag kolláréval. Elegáns, bárhová föl lehet venni, a viselője pedig tanúságot tesz.
Ez a ruha szorítja a nyakat, ami nagyon is jó, ne legyen kényelmes: egyetlen percre se felejtse el viselője, hogy milyen keresztet visz. Legyen kitéve a kérdéseknek, kelljen mindig jól döntenie, vizsgálja mindig újra saját magát is, hogy ne essen a farizeusok hibájába.
Egy nagyon jó papot megkértem egyszer, hogy vegye föl a reverendát, úgy menjen el a Deák téren, ne öltözzön át egy rövid útra. Azt mondta utána, maga is meglepődött, hányan köszöntek dicsértessékkel, milyen kedvesek voltak az emberek. Nahát, ezt nem mondták a szemináriumban?
Ha a bazilika lépcsőjét péntek éjjel részegen összevizelő fiatalok azt látják, hogy jár-kel néha itt egy fiatal pap, ez már önmagában evangelizációs erejű, mert beszélgetést kezdeményez. Tényleg van fiatal srác, aki lemond a nőkről? Miért teszi ezt, mi visz rá egy embert, hogy lemondjon a feleségről és családról? Miféle hit van emögött?
Ma nem az őskeresztények tanúságtételei és mártíromságainak ideje van, mikor oroszlán elé vetették, aki megvallotta Krisztust. Milyen szinten állunk mi azokhoz a keresztényekhez, ha a mindennapi életünkben nem merjük megvallani Őt? Egy társaságban bármikor öblös röhögések között lehet beszélni a szexuális szokásainkról, de ha azt mondod, hogy én hiszem, hogy Jézus Krisztus a Testté vált Ige, akkor megfagy a levegő. Nehogy azzal nyugtassuk magunkat, hogy ez az ateisták vagy a gonosz média hibája: amikor a vallás nyűgnek, elavultnak, unalmasnak vagy ellenszenvesnek tűnik, az senki más hibája, mint a hívőké. Ateistát a hívők csinálnak: érdemes csak megnézni a templomi iskolákból vagy nagyon vallásos családból érkező aposztatákat. A történetük általános.
Azt gondolom, hogy a nővér története nagyon aktuális kérdéseket feszeget itthon is, melyeket érdemes továbbgondolni. Itthon, ahol a katolikus sajtó egy szűk magnak szól, még maguk a katolikusok sem követik, mert elképesztően unalmas. A sajtóapostolaink sokszor nem az emberekről írnak, nem képesek megszólítani őket. Fontos lenne lelkeket halászni, de ezt úgy nem lehet, ha ferde szemmel nézünk mindenre, ami friss, új, fiatal.
Nem szeretem a hittérítést, aki nem kíváncsi ránk, azt nem tudjuk meggyőzni, nem is kell akarnunk, mert a döntése szabad és fontos, hogy ő dönthesse el, akar-e válaszokat keresni, meghallgatja-e a mieinket. De a többség nyitott lenne, azonban nemigen lát tanúságtételeket: az embereket elbűvöli ez a fiatal apáca, mert magukat, ismerőseiket láthatják benne. Nem aranykeresztek között elvontan ájtatoskodó ember, hanem egy fiatal, jó fej, tehetséges lány, aki egyébként apáca. Ha csak ennyit teszünk, ennyire valljuk meg Krisztust: nem tagadjuk le, sőt örömmel mondjuk el, hogy mi élő hittel vagyunk szabadok, akkor sokkal többet tettünk, mint teológusaink jeles traktátusaikkal és apologétáink komoly és súlyos hitvédelmi munkáikkal. Nem vitázni kell, hanem példát mutatni, és akkor már nincs többé hitelességi válság.
Mert ne feledjük: százból csak egy ember olvassa a Bibliát. De a maradék kilencvenkilenc őt nézi.
Utolsó kommentek