Jó-e a világ, amelyben annyi a szenvedés? Jó-e az Isten, aki hagyja ezt? Ezek a kérdések hangzanak el leggyakrabban, ezek tartják a legtávolabb a kor emberét templomainktól, és miért is tagadnánk, hogy a hívők többsége nem igazán tud jó választ adni rájuk. A kérdés bonyolult, és nem lesz meggyőző egy teológiai levezetés. De talán számít az, ha elmondom, én mit tudok és hiszek, s így érthetőbb lesz, hogy mi, keresztények, miképpen fogjuk föl mindazt a szenvedést, melyet a világban tapasztalunk.

Gimnazista koromban húsz-egynéhány oldalas olvasónaplót készítettem a Candide-ból, annyira tetszett Voltaire műve. A felvilágosodás egyik regénye gúnyt űz az egyházi optimizmusból, de nem bántó élce, hanem inkább szatirikus humora teszik az egyik legjobb Voltaire-művé. Engem mégis Pangloss doktor karaktere fogott meg: a bárgyú hurráoptimizmus mögött meghúzódó alapelv, mely szerint ez a lehető világok legjobbika. Tizenhat-hét éves fiúként még sosem jutott eszembe, hogy a világ a legjobb lehet, nem pedig a sötét kor szörnyű idejében élünk, ahogyan mindenki mondani szokta.

Szerb Antal idéz egy angol írót, aki a viktoriánus korban szörnyű korról ír, itt pedig Szerb fölteszi a kérdést: mi történhetett vele? Talán fölmondott az inasa? Fenntartva, hogy valóban a XX. század példátlan negatív hatásai mély nyomot hagytak az emberi lélekben, a jó nem veszett ki a világból, csak legföljebb vakok vagyunk rá. Gandhitól gyakran idézik, hogy ha változást keresel a világban, légy te a változás. A totalitárius rendszerek legnagyobb bűne még talán nem is a mártírok halála, hanem az, hogy egy nemzet szívébe ültetik a megalkuvást, hogy senki nem mer cselekedni. Ez a kishitűség évtizedekre megpecsételi a magyar sorsot is, mikor keressük a jót a világban, de eszünkbe sem jut, hogy mi magunk is lehetünk a szikra. Apró tettekkel, mindennapi gesztusokkal.

A csodálatosan sokoldalú Leibniz optimizmusát kritizálja Voltaire művében. A háborúk és a lisszaboni földrengés emberáldozatai után a filozófia negativizmusba fordult. Voltaire deista álláspontja alapján hitt Isten létében, de úgy gondolta, ő csak teremtő, aki magára hagyta a világot. Gúnyolta a Gondviselésbe vetett hitet, mert sok rosszat látott a világban. Nem csoda, hogy a lehető legtávolabb állt tőle a leibnizi optimizmus, mely szerint ez a világ a legjobb a lehető világok között. Én is így hiszem. Engedd meg, hogy megmutassam, miért. Paradoxonnak tűnhet, de ehhez be kell mutatnom neked egy igen nagy hatalmat, akit úgy hívnak: a sátán.

A világ szükségszerűen tökéletes

A teremtéstörténetben olvassuk, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert: férfinak és nőnek teremtette őket. Ebből következően Isten nem férfi, nem egy felhőkön üldögélő öregúr, aki a szoknyák alá nézeget, hogy erkölcsösen élsz-e. A saját képmás, az Istenhez való hasonlatosság mást jelenthet, nem materiális gondolat, nem azt jelenti, hogy egy humanoid lény teremtett minket. Ezt csak azért írom le ilyen egyértelműen, mert sajnos az antropomorf gondolkodás transzcendens kérdésekben még mindig erősen tartja magát, és felnőtt emberek körében is.

Mi lehetett az, amiben Isten hasonszenvűvé tett minket önmagához? Tudjuk, hogy nem csupán az ember gyermeke az Úrnak, hanem a Biblia tanúsága szerint létezik egy felsőbb létszféra, az angyaloké. Többféle angyali szint létezik, de egyben azonosak: ők időn felüli létezők, tehát bár életüknek volt kezdőpillanata (a teremtésük), onnantól véve örökké élnek, akárcsak a mi lelkünk. Ezek az angyalok szabad akarattal rendelkeznek, amit onnan tudunk, hogy egyikük nagy hanggal magával az Úristennel is szembeszállt, s ezért megnyílt számára a pokol. Lucifer és serege angyalokból démonokká változott, s ez a sereg ma is körüljár a világban a lelkek elveszejtésére.

Szabad döntést hozhattak az angyalok: eldönthették, hogy követik Istent vagy föllázadnak ellene. Lucifer, a sátánná változó angyal fölháborodott azon (ha nem túlontúl eretnekség ilyesmit állítanom), hogy Isten örömét lelte abban, ha egy félig angyal, félig állat hibridet hoz létre. Az ember rendelkezik angyali tulajdonságokkal: halhatatlan lelke van és tekintetét az Istenre szegezheti, de a materiális világban él, testben létezik, szenved és hibázik. Az irigy és féltékeny Lucifer, Isten egyik kerubja nem állhatta, hogy milyen nagy örömét leli Isten az emberben, ezért elhatározta, hogy az ember ellenségévé válik, s ezzel Istent is megtagadja.

Látnunk kell, hogy míg az angyalok időtlenségben élnek, addig mi, emberek időhöz kötve létezünk. Egy angyal számára egyetlen döntés létezik, mivel nincsen időben: s ez a végérvényes döntés, hogy angyal lesz vagy démon. Nekünk, időben gondolkodó lényeknek igen nehéz ezt megértenünk. Nagy kegyelem, hogy nekünk telik az idő, így újra és újra döntéseket hozhatunk. Az életünk arról szól, hogy minden pillanatban lehetőségünk van más döntést hozni.

Valamilyen misztikus okból Isten úgy látta jónak: engedi, hogy szabadok legyünk. Nem bábukat hozott létre, hanem olyan entitásokat, amelyeknek szabadságuk van bármit tenni. Tehetnek rosszat, árthatnak maguknak és akár őt magát is káromolhatják. Ez a korlátlan szabadság (a materiális világban) pedig igen komoly következményekkel jár. Ha nem időben élnénk, nem lenne lehetőségünk a bűnbánat kegyelmére.

A teremtés előtt Istennek két választása létezett: világot teremt vagy nem teremt világot. Mindkettő döntés tökéletes, s valamilyen okból Isten a világteremtés mellett döntött. Innentől vizsgálhatjuk, hogy a már létező világ tökéletes-e. Amennyiben nincsen szabad akarat, úgy nincsen értelme azt vizsgálnunk, hogy a világ tökéletes-e, mert nem lenne több ócska díszletnél. Isten úgy döntött, hogy az emberi életet nagy ajándéknak és nem olcsó portékának szánja.

Isten a saját képmására teremtett minket: s talán nem túlzás azt állítanunk, hogy ez azt jelenti, nekünk is lehet akaratunk. Döntéseink vannak, melyek következményeit teljes felelősséggel viseljük. Ez a világ csak akkor lehet tökéletes, ha szükséges és elégséges alapfeltétele, a Teremtő Isten is jelen van benne. A szabad akarat miszticizmusa révén pedig valóságosan jelen van Isten orcája. A világ tehát tökéletes. Tökéletes, mert van benne szabad akarat. A tökéletesség nem azt jelenti, hogy makulátlanul működő: az ember igenis tehet és nagy erőkkel tesz is érte, hogy rossznak érezhesse a mindennapokat. Rabindranath Tagore, a nagy indiai gondolkodó mondta egyszer, hogy ne zúzzuk össze az örömet, hogy kipréseljük belőle a fájdalom borát. Valahogy önállóságunkat, istentelenségünket nagy erőkkel tudjuk képviselni, de istenszeretetünket és egymás iránti irgalmunkat gyakran erőtlenül.

Minden, ami rossz, a szabad akarat ajándéka általi döntéseinkből következik. Jó dolgok is következnek belőle, de ez mind a mi döntéseink következménye. Kicsit olyan ez, mint mikor az atya engedi gyermekének, hogy önálló felnőttként az életét és hibáit is megélje: ad tanácsokat és kérésre hathatós segítséget is nyújt, de nem erőszakoskodik gyermekével. A szabad akarat jó, de rosszra is használhatjuk: ebben áll a szabadsága.

Popper Péter hittanító rabbija mondta egyszer a teremtéstörténetet mesélve, hogy egy dolgot ne felejtsünk el: mikor az Úr megteremtette a világot, akkor látá, hogy az jó. Isten jónak teremtette a világot, és rámondta az áment. Ki vagy te, hogy pörbe szállj vele?

Akárhogy is bizonyítgatjuk, hogy maga a világ van elrontva, sokkal inkább társadalmunk, személyes döntéseink és mindaz, amit már mi hoztunk bele. Ettől az ember nem válik rosszá, de tény, hogy fogékony a rosszra. Ahol bőség van, ott az ember meghízik, ellustul. Ahol hatalom van, ott az ember megaljasul. De ez nem azt jelenti, hogy az ember rossz: rád is mondta Isten az áment, azt mondta, hogy jó vagy. Ez viszont igen nagy keresztekkel jár az életedben, döntéseket kell hoznod, lemondásokkal kell élned.

A jó ember szenved is néha

A keresztény aszketizmus nem a megtagadásról szól. Nem azért mondok le vagyonról, ízes cupákról vagy éppen könnyű kalandokról, mert istenfélelmem van. Ez a tökéletlen bűnbánathoz hasonló cselekedet volna: bár jóra visz, de rossz okból. A tökéletes bűnbánat olyan, mint a tökéletes aszketizmus: az oka az istenszeretet. Azért nem teszem, mert tudom, hogy nem teszek vele jót. Magamra is figyelek, megértem, hogy ha néha nem is tudom, miért árt nekem ez vagy az, bízom a Gondviselésben, és tudom, hogy később, számomra beláthatatlan úton-módon, de hasznomra válik. Volt már veled olyan, hogy elszaladt egy lehetőség, de később hálát adtál érte? Valahogy így működik az élet sérülékeny szövete is.

Pilinszky János figyelmeztet rá, hogy az ember nem is botorkál az életben egyre előre, hanem inkább keresztről keresztre száll. Barsi Balázs atya mondja nagyon bölcsen, hogy a keresztények közül sokan a nyakukban keresztet hordanak, de a Szentírásból legszívesebben csak a dicsőségről és jutalomról szóló részeket idézik. Pedig egyértelművé tette Jézus, hogy a keresztény életének természetes része a szenvedés. Bántani fognak a tisztaságért azok, akiket minden irtóztat, ami ép; támadni fognak és sokszor fogsz kísértések elé kerülni, mert a sátán oroszlánként jár körben, keresve, hogy kit nyelhet el. Krisztus önmaga is példát adott arra, milyen súlyos szenvedéseket kell elviselni: vért verítékezett a félelemtől az Olajfák hegyének lábánál, mert ember is volt, s mégis végigélte a szenvedést, mely az emberi üdvösséghez vezet.

A keresztények életében is vannak olyan szenvedések, olyan keresztek, melyeket el kell cipelnünk. Az életünkre nem ígért senki boldogságot, nem néhány felhőtlen év a valódi cél, hanem ennél valóságosan is jelentősebb értékek. Az életünknek ezen túlmutató értelme van. A boldogságban, a jólétben elhízik az ember, elfordítja tekintetét a földi világon túlmutató feladatairól. A szenvedés misztériuma, a szenvedőkkel való közösségvállalás karizmája ezért hitünk része.

A keresztény nem azt hiszi, hogy felhőtlen élete lesz csak azért, mert hisz Istenben és betart néhány fegyelmi előírást. A keresztény nem korlátoknak látja az isteni utasításokat, hanem az érdekünkben hozott kegyelmi kérésnek, melyeknek örömest igyekszünk megfelelni. Nem hisszük, hogy Isten egy automata, melynek egyik oldalán bemegy az ima, a másikon pedig kijön a gondtalan élet. Abban reménykedünk, hogy az örökkévalóba vetett szilárd hitünk segít elviselni mindazt a szenvedést, melyet emberi jellemünkből adódóan elviselnünk kötelező. Mások támadásait, a halál megismerését, az életkatasztrófákat. Nem hisszük, hogy minden problémára van megoldás, hogy majd az orvos egy injekcióval elfeledteti velünk a szívsebeket. Inkább úgy gondoljuk, hogy ha néha megoldás nincs is, de irgalom van. Hogy nem méretezte túl a legbölcsebb a keresztünk, hanem épp akkorát kapunk, amelyet még elviselünk lehet és megnemesít minket. S ehhez az irgalomhoz néha szenvedünk, de mindent az emberhez illő dicsőségben: mert Isten képmására teremtettek minket, és szabad akaratunk lett. Dönthetünk jó és rossz között, sikereink és kudarcaink is személyesek, mégis ingyenes ajándékként ígéretet kaptunk a mennyországra. Ember vagyok, egyéni utam van, de ebben a világban tekintetem az égre vethetem, s ezt a legjobban abban a közösségben élhetem meg, melyet úgy nevezünk: kereszténység.