Néhány napja egy titokzatos pap jelent meg egy balesetnél. A történet a magyar sajtóban nem jelent meg, de ezen a blogon rekord érdeklődést hozott a közösségi médiában való terjedésével. Ebből is látszik, hogy az embereknek ma is van igényük a csodákra, a szép és mesés történetekre. Az őrangyalnak is nevezett pap végül meglett.
A titokzatos pap története a blogon a második legolvasottabb anyag lett, de a kétszer annyi olvasót elérhető első helyezettnél (melyet XVI. Benedek pápa lemondásakor írtam) több lájkot érdemelt. Érdekes volt a kétkedés híveinek reakciója: már azt is megállapították, hogy mind a tévécsatornák, mind az újságírók, mind a szemtanúk, köztük a tűzoltók, de még a sérült is csak kitalálta az egészet. Nem lehet igaz a történet. Mintha irtóznának mindentől, ami szép.
Természetesen valószínűbb, hogy egy hús-vér, igazi pap járt ott, mint az, hogy manifesztálódott egy őrangyal. De ettől még kevésbé mesés a történet? A neuroteológiai tézisek, mely szerint Saul pálfordulása egy epilepsziás roham következménye, vajon kevésbé teszik csodálatossá, hogy Pállá lett? Ha a pap igazi, attól már nem is mesés a történet, nem csodálatos, hogy megmenekült a sérült, akiről a helyszínen már le is mondtak?
Tényleg szörnyű lelkület az, mikor valaki mindenhol elvárja, hogy Isten neki nyilatkozzék meg, bizonyítsa létezését, minimum újabb napcsodát vár (az előzőt is tagadja, persze), ha pedig történik valami szép, arra csukott a szeme. Mert az csak koindiencia, nagy véletlen vagy egyenesen hazugság...
S hogy miért volt pont ott és pont akkor az egyébként börtönlelkész atya? Mert ez volt a dolga.
Utolsó kommentek