A világ sokszínű és a katolicizmus is az, hiszen a római egyház 1,2 milliárd híve mind más-más lélek. Ma egy érdekes katolikus arcot ismerhetünk meg: Laura Keynes saját szavaival beszél arról, milyen egyszerre hívőnek és Darwin rokonának lenni. Sokan azt gondolják, hogy az evolúcióelmélet nem fér meg a katolicizmussal, ami természetesen nem igaz.
„A közgazdász leszármazottja vagy?” – kérdezik néha az emberek, mikor meglátják a vezetéknevemet. Én elmagyarázom, hogy igen, John Maynard Keynes a dédnagybátyám volt – testvére Geoffrey Margeret Darwint vette feleségül, az én dédanyámat. „Tehát Darwinnak is leszármazottja vagy?” Igen, ő az szépnagyapám. Ekkor veszik észre a nyakamban lógó keresztet: „És keresztény vagy?” Igen, katolikus. „Hogy lesz egy Darwinból katolikus?”
Ez úgy tűnik, őszintén zavarba hozza az embereket. Végül is Darwin a kétkedés korában munkálkodott, a Bloomsbury Csoport pedig, melynek Keynes tagja volt, a feminizmus és a szexualitás irányába terelte a modern felfogást. Hogy lehetek én terméke ennek a kultúrának, és mégis katolikus? Úgy gondolják, hogy már csak felmenőim munkásságának ismerete is fel kellett volna rázzon ebből a hátraarcból.
Én annak a terméke vagyok, amit Noel Annan úgy nevezett, hogy az „intellektuális arisztokrácia”, az a testvéries hálózat, mely a brit értelmiségieket összetartotta a XVIII. századtól a XX. századig. Ez vezetett oda, hogy egyes családok, melyeket összekötött a hely, a közös értékek és közös akadémikus érdeklődés, élvezték egymás társaságát és sokszor házastársakra leltek ebben a kiterjedt családi és baráti hálózatban. Ez már önmagában egy kultúrát teremt, az „intellektuális arisztokrácia” pedig a brit felvilágosodás szabadgondolkodói eszméinek sokszínűségét tükrözi – racionális, tudományos, akadémikus, agnosztikus gondolkodókét. Ez jellemzi közeli családomat is, melyben megtalálható a Királyi Természettudományos Társaság több tagja, egy Nobel-díjas fiziológus, néhány nagynevű akadémikus, illetve az Angol Humanisták Egyesületének egy Kiemelt Támogatója is.
Az Egyesület szereti hangsúlyozni támogatóinak intellektuális eredményeit, mivel ez azt sugallja, hogy az intelligens emberek elutasítják a vallást. Az én családom mikrokozmosza a felvilágosodás általános filozófiája szerint egy olyan társadalmat jelenít meg, mely felé tartanunk kellene – ahogyan egyre tanultabbá válunk, egyre jobban megvilágosodunk az értelem ereje által, a vallásnak el kellene enyésznie. A családom tagjai között legjobb esetben is anakronizmusnak tekintik a vallást, legrosszabb esetben pedig a zsarnokság egy veszedelmes formájának. Szóval honnan jön ez nekem?
Anyám nem sokkal azután tért át az anglikánról a katolikus hitre, miután én megszülettem. Szüleim házasságát az egymáshoz nem illő személyiségek és értékek jellemezték, és nem sokkal azután felbontották, hogy én megérkeztem. Anyám egyedülálló anyaként teljes munkaidőben dolgozott, miközben engem és a testvéremet a Hit szellemében nevelt, számos misén véve részt a Cambridge-beli Blackfriarsben. Szerencsére jó kapcsolatban maradt apámmal és a tágabb Keynes családdal. Nincs tudomásom arról, hogy az én katolikus neveltetésemet bármikor is agymosásnak, vagy ahogyan Richard Dawkins jellemezte, „gyermekbántalmazásnak” tekintették volna, talán csak egyetlen eset volt, mikor apám megkérdezte, mégis milyen bűnöket gyónhatna meg egy tízéves. Ő Christopher Hitchens közeli barátja volt még a Leys Schoolból, és ugyanazoknak a kulturális erőknek a terméke, amelyek megalkották Hitchens ateizmusát.
Mire tizenéves lettem, anyám áttért a buddhizmusra. A testérem visszautasított mindenfajta szervezett vallást, amely az ő autonóm erkölcsének ellent mondott. Egyetlen szállal kötődtem csak az egyházhoz, a Cambridge-beli St. Mary's iskolán keresztül, amelyet tizenhat évesen otthagytam, hogy főiskolára menjek. Az egyházhoz fűződő kapcsolat híján a szekuláris értékek diadalmaskodtak, én pedig agnoszticizmusba sodródtam. Egészen késő húszas éveimig, amikor is filozófiai doktorátusomat végeztem az Oxfordi Egyetemen, az élet nem adott nekem okot ezen értékek felülvizsgálatára. Kapcsolatok, feminizmus, morális relativizmus, az emberi élet szentsége és méltósága – tapasztalataim során mindet alaposan megvizsgáltam.
Ekkora Dawkins már belobbantotta az „Isten-vitát” az Isteni téveszmével, és szépnagyapám evolúciós elméletét a természetes szelekcióról arra használták, hogy erősítsék vele az Új Ateizmust. Mivel tudtam, hogy Darwin maga kijelentette, „Lelkiállapotom legpontosabb leírása az agnosztikus volna”, és hogy „abszurdnak tűnik számomra, hogy valaki ne lehetne harcos teista és evolucionista”, közelről követtem a vitát. Az evolúció bizonyítása szükségszerűen feltételezné az ateizmust?
Úgy neveltek, hogy ismerjem a bizonyítékokat. Nagyszüleim otthonában tudományos könyvek és folyóiratok hevertek a fosszíliák és családi fotók mellett. A darwini iskola állandó téma volt a vacsoraasztalnál. A látogatóba érkező tudósok a család különböző tagjai és maga Darwin közötti hasonlóságokat hangsúlyozták, egyikük megfigyelte azt is, hogy neki és nekem vagy egy azonos anyajegyünk az orrunk bal felső oldalán, ugyanazon a helyen. Azt kellett ennek jelentenie, hogy Richard Dawkins szavaival élve, „úgy táncolok, ahogy a DNS-em fütyül”?
Elolvastam a vita központjában álló írásokat mindkét oldalon, és több meggyőzőt találtam többek között Alister McGrath és John Cornwell átgondolt és megfontolt válaszaiban, mint Hitchens és társai szenvedélyes prózájában. Az Új Ateizmus, úgy tűnt, a vallásos emberekkel szembeni intolerancia és megvetés csíráját hordozza magában, amely csakis alááshatta a szekuláris humanisták állításait a liberalizmusról. Emellett nem tudott érdemben elszámolni a moralitás problémájával, melyet C. S. Lewis a Keresztény vagyok! című művében fejteget, anélkül, hogy egy eleve ellentmondásos érvelésben ne keressen menedéket.
Konfliktusok, feszültségek, bizonytalanság és ellentmondások – mindezek rettentően produktívak lehetnek egy filozofikus elme számára, ahogyan próbálja megérteni, hogyan és miért dőlnek meg az érvek. Ezek vezetnek el az igazsághoz. Míg az ateisták ősömnek azzal a karakteres tulajdonságával alapozzák meg intellektuális fölényüket, hogy képes volt felfedezni és elemezni a bizonyítékok ellentmondásait, engem ugyanez a családi vonás vezetett rá arra, hogy szkeptikusan értékeljem, mi az, amit biztosan tudhatunk, és mi az, amit nem. Doktori szakdolgozatom érintette az ismeretelméletet, a filozófia egy ágát, amely a természetre és a tudás határaira koncentrál, és az empirizmust, amely a bizonyítékok és a tapasztalat szerepét hangsúlyozza az elméletek megalkotásakor. Annak vizsgálatakor, hogyan keresünk értelmet a dolgokban – hogyan alapul az absztrakt érvelés a fizikai törvények által befolyásolt érzéki tapasztalatokon – a katolikus elképzelés visszhangjára leltem.
A katolicizmus által hangsúlyozott fizikai odaadás (keresztvetés, térdeplés – a ford.), melyet mikor még kicsi voltam olyan gyermeki ártatlansággal élveztem, most már tökéletes értelmet nyert. Mivel gyerekként már voltam az egyházon „belül”, felnőttként, szerepének és tanításának alapos megértésével választhattam azt újra. Valójában szabadabban választhattam a hit felismerését, mintha – ahogyan a szekuláris humanisták szeretnék – az értelem korában nőttem volna fel.
A hithez visszavezető utam nemcsak a szív változása volt, de alapos intellektuális vizsgálat is. Mindkettőnek kellett lennie – ha felmenőim élete problémákat vet fel a hit számára, nem tehettem mást, mint hogy felszegett fejjel megyek neki a kérdéseknek. Az, hogy szabadon, sok elemzés és gondolkodás után választottam, hogy katolikus legyek ahelyett, hogy agymosással belém nevelték volna, barátaimat és családomat is összezavarja. Elcsíptem egy megjegyzést: „Pedig olyan okos lánynak tűnt”. Tehát mikor az emberek felteszik a kérdést, „egy katolikus Darwin?”, azzal azt mondják, hogy szembemegyek a várakozásokkal. Úgy gondolják, a tudomány és a filozófia ismerete nem fér össze a vallásos hittel. Ez elkerülhetetlenül céltáblává tesz engem, és az emberek vitázni akarnak velem. Ez kellemetlennek és kéretlennek tűnhet, de az ilyen nehéz kérdések megválaszolásával járó felelősség vállalása nem lehet kérdés egy megkeresztelt keresztény számára.
„Légy az, akinek Isten szánt, és lángba borítod majd a világot” – mondta Sziénai Szent Katalin. Úgy esett, hogy én, egy Darwin, egy Keynes – katolikus vagyok. Ezt a bonyolult küldetést magamévá kell tennem, és arra használnom ami nekem megadatott, hogy megsegítsek vele másokat.
(Eredeti megjelenés a Catholic Heraldon.)
Utolsó kommentek