Valóban létezik keresztényellenesség, bár ez leggyakrabban általános vallásellenességként jelenik meg Magyarországon. A keresztényüldözés ettől függetlenül jelen van a világban, de erről egy későbbi írásban részletesebben beszámolok. Itthon nem üldözik a keresztényeket, de úgy érzem, gyakran nem hagyják szóhoz jutni őket. Gondoljunk csak bele: dacára annak, hogy Magyarországon több mint nyolcmillióan valamelyik keresztény felekezethez tartoznak (s a magyarok 55%-a katolikusnak tartja magát), mikor láttunk utoljára például a televízióban papot?

Legfeljebb a közszolgálati média reggeli műsoraiban látható valami ökumenikus műsor, de a kereskedelmi televíziókon maximum a filmekben láthatunk a valóságnak a legritkább esetben megfelelő papábrázolásokat. No meg néhány éve a gördeszkázó plébánosról készült riport. De a reggeli műsorokban celebek és más önjelölt lélekszakértők beszélnek, sosem látunk egyetlen olyan embert sem, aki hivatásszerűen az emberek lelkével foglalkozik.

A budapesti értelmiség általános tájékozatlansága is rémisztő a kérdésben. Sok újságíró egyszerűen nem is érti, milyen különbségek vannak a felekezetek között, és ez a tájékozatlanság a népességre is jellemző a hitoktatás korábbi felszámolása miatt. Lelkész vagy pap, szentség vagy szentelmény, keresztény vagy keresztyén, igaz állítások és tévedések? Leginkább hangulatkeltést látunk.

Érdekes, hogy például a kiemelkedően nagy befolyásoló erővel rendelkező médiumok sem hajlandóak tudomást venni a vallási kérdésekről. Nem hittérítésre gondolok, de azért például a magyarok több mint felének hitét képviselő katolikusok véleményét jó lenne néha megismerni. Az Index főoldali blogketrecében viszont még sosem láttam katolikus blogokat, sőt jellemzően keresztény anyagok sem jelennek meg. Magukat keresztényként aposztrofáló közírók tollából születhetnek anyagok oda, de azok mindig protestáns irányzat hívői, egyébként pedig én itt konkrétan a hit talapzatán álló ismeretekről beszélek. Pedig nem mondható, hogy nehéz teológiai témákat várnék el: ezen a blogon is szerepel néhány igazán bulváros felütésű írás. Ez sem véletlen: Az internet szentjét nácik gyilkolták meg című cikkem szándékosan azért készült, hogy leteszteljem, megüti-e a bulvármédia érdeklődési körét. Nagyon népszerű anyag lett, talán a legolvasottabb. Próbából beküldtem a Blog.hu főoldalán blogajánlóként, s ez nagy publicitást sem jelentene: az általában ismétlődő blogok közé ékelődhetett volna a lap legalján. Természetesen nem jelenhetett meg, pedig vannak benne divatos hívószavak.

Tegnap az indexes blogválogatásban egy aktuálpolitikai írás is vallásos színezetet kapott: a miniszterelnök-helyettes plágiumbotránya kapcsán érdekes módon az írásban több katolikuskritikus, szatirikus megjegyzés is helyet kapott. Mivel a kormánypárttal koalícióban álló párt vezetője református, így ez önmagában nehezen értelmezhető, másrészt pedig egy személy viselkedése nem jellemezhet egy egész vallást. Nem mi, emberek határozzuk meg az igazságot vagy egy vallás helyességét. Ha egy keresztény bűnt követ el, nem a vallását hitelteleníti, hanem önmagát. A jelen történetet kizárólag politikai jellegűnek látom, így nem is szólnék hozzá, de igazán nemtelennek tartom a vallással összekeverni. A hozzászólók egyébként a katolikus egyház felelősségét is fölhozzák: a keresztények és a katolikusok miért nem határolódnak el? Egyrészt a keresztények együttesen nem tudnák megtenni, mert nincs olyan ökumenikus szervezet, amely mindenki nevében szólhatna. A katolikusoknak ehhez vajmi kevés közük van, és egyébként sem hiszem, hogy aktuálpolitikai kérdésekben meg kell nyilatkoznia az egyháznak. Van erkölcsi és életvezetési elvünk, de igazán méltatlan lenne a hívők közösségének tagját nyilvánosan megalázni, kvázi kiközösíteni. Szerintem idegen ez a gondolat a realitástól.

Ma pedig, vasárnap, az Úr napja lévén még meredekebb blogposzt került ki: az Ateista Klub oldalán egy igazából nem túl érdekes anyag. Nincs ezzel különösebb gond, csak mivel maga a cikk nem túl érdekes, ráadásul kizárólag a hangulatkeltésre jó és sértéseket okozhat, nem tartom kifejezetten üdvözítőnek az adventi időszakban, vasárnap. Én tisztelem mások szólásszabadságát, de az én vallásszabadságomat valahogy gyakran elfelejtik tisztelni amazok, akiknek fétise, hogy bármit tagadhassanak és megalázhassanak, s ezt a destruktív cselekményt ők szabadságként azonosítják.

Ha lenne mellett egy más jellegű, akár valamilyen hívő anyag, amely akár aktualitásokat, akár más hitéleti kérdéseket pedzegetne, érteném, hogy mindenki megnézheti, ami érdekli. Így kicsit szomorú a kép.

A pityergő Jézusról szóló írás (ez már önmagában szatirikus, enyhén sértő felütés) egy indiai Krisztus-szoborról szól, amely a hívők szerint könnyezik. Nem tudom ellenőrizni a hír hitelességét, így a bevallottan ateisták cikkéből tudok dolgozni. Érdekes amúgy, hogy miért kell bizonygatniuk azt, aminek a nemlétében hisznek. Vajon indítanak blogot a kriptozoológia jeles képviselőiről, például a jeti vagy az egyszarvúak nemlétének bizonyítására is, esetleg hisznek benne? A harcos ateista, az erős ateizmus számomra mindig zavarba ejtő. Amikor valakiben a cselekvés motívuma nem az, hogy hát ő ezt nem hiszi, de a többiek azt csinálnak, amit akarnak, hanem kifejezetten gyűlölik az Istent, a hívőket, az egyházat. Rémes. Azt írta egyikük, hogy olyannak tart minket, mint a rákosokat, és meggyógyít. Mi csak imádkozni tudunk értük. S bár nekünk szerintük nincs helyünk közöttük, mi várjuk őket.

Az Indiában könnyező szobrot egy híres helyi ateista (ezt írták róla) megvizsgálta, és azt mondta, hogy szerinte egy szennyvízcső tört el, abból jön a víz. A nem túl részletes írásból nem derül ki, hogy a szennyvízcső talán a korpuszon keresztül haladt-e vagy a földről szivárgott-e a víz (akkor meg nem könnyező szoborról van szó, tehát a csoda föl sem merült, nem érthető a cikk lényege). De a lényeg, hogy eljárás indult a harcos ellen, mert Indiában tilos a vallási hevületet megsérteni. Az illető a cikk szerint Finnországba menekült (pontosabban a törvénysértő ember másik országba utazott, hogy ne büntethessék meg), s a szólásszabadságát látja veszni. A helyi katolikusok azt mondták, szívesen visszavonják a vádat, de kérjen bocsánatot a helyszínen megsértett hívőktől. (Nem tudjuk, hogyan mondta az illető felfedezését, s csak reméljük, hogy nem azt mondta, fekálialé folyik a Megváltótokból.)

Ennyi a cikk: nagyjából semmit nem tudtunk meg. Arra viszont alkalmas, hogy megmutassuk: milyen hülyék ezek a hívők. Csakhogy a cikk írója alapvető tényekkel sincsen tisztában. Eleve az indiai szokásokat én nem ismerem elég jól és nem akarom minősíteni sem, de az, hogy ott a hívők vagy akár egy pap mint gondol, nem lesz automatikusan jellemző például rám is, pedig én is katolikus vagyok. Másrészt a cikk szerint egyesek megitták a vizet, amit szintén nem lehet a mi számlánkra írni, mert alapvetően a szentelt vizet sem isszuk meg. Amúgy pedig ez nem csoda, és senki sem állítaná: idén történt eset, a csodák esetében pedig világi kutatóknak kell vizsgálódniuk az egyház mellett, és néha több évtizedig tart minden vizsgálat és tanúmeghallgatás. A több tízezer ember előtti napcsodát vagy a szintén tanúk előtt vért könnyező Mária-szobrokat, a szentmise alatt valódi hússá és vérré változó Eucharisztiát szintén nem teszi ez az eset nevetségessé. Nyilván ezeket a csodákat valaki vagy elhiszi, vagy nem.

Meg kell azonban érteni, hogy a hitünk alapja nem néhány csoda. Magam nagyon sok dolgot látok csodásnak, a természet sokszínűségétől kezdve a gyermekszületésig sok dolgot. Én azt hiszem, ezekben megnyilatkozik a tervezés, a szeretet, a teremtési jelleg. De az Úr nem kell, hogy kinyilatkoztassa magát mindenkinek: épp arról beszél a Biblia, hogy megadja a szabad akaratot s ezzel a kételkedés jogát is. Mindent megad, hogy tudjunk róla: de hagy lehetőséget arra, hogy megtagadjuk a lelkünk terhére. Ha leszólna az égből, akkor soha többé nem lenne hit: mert tudás lenne helyette. Úgy nem nehéz már hinni, jól élni, ha ismereti bizonyosságunk van. Megszűnne az akarati szabadságunk egyik fontos pontja.

Én ezért nem látom központi kérdésnek a csodákat. Természetesen a leghíresebbekről be fogok számolni, mert valóban elképesztő, és a tudomány számára még mindig nem érthető dolgok történtek főleg az elmúlt században. De ezeket hitelteleníteni nem ugyanaz, mint a hitet hitelteleníteni. Embereket, sőt az egyházat is lehet szidni, gyakran van is miért, de ez nem változtat a lényegen, az alapon. Aki pedig nem ismeri, amiről beszél, az intellektuális becstelenséget követ el. Ezeken a támadásokon gyakran az látszik, hogy mindenféle teológiai ismeret nélküliek. Döbbenetes olvasni a szerző magánblogján, hogy persze megint előkerül az inkvizíció, mint rajtunk égő szégyenfolt, s persze Galileit is majdnem elégettük (a valóságban Galilei hívő volt, akit két pápa személyesen biztatott és támogatott és élete végéig pápai járandóságot kapott, egy perben pedig egyik írása miatt mondták ki, hogy megsértette a pápát, mivel félkegyelműként ábrázolta, de szó sem volt halálbüntetésről). Ezek rendre előjövő vádak, mert mást még nem találtak ki. Látom már, hogy sok írással tartozom: a csodák mellett ezekre a vádakra is illik reagálni. Van, amit el kell ismerni, ami viszont nem igaz, azt hiba lenne fölvállalni. (Gyakori tévedésük még, hogy a tudományt szembeállítják a hittel. Egyszerűen elképesztő, hogy szinte papjaik és dogmáik vannak: például azt hiszik, hogy a keresztények nem hihetnek az evolúciónak, s szinte megdöbbenve tudomásul bennük, hogy sok nagy tudományos felfedezés, például az ősrobbanás elmélete is katolikus paptól született.)

A legnevetségesebb viszont az Ateista Klub oldalán lévő szlogen, amely a Példabeszédek könyvéből vett idézet: „a magad értelmére pedig ne támaszkodjál”. S pont ezt írják ki, mikor ez nekik szól: a teológiában járatlanok gyakran meghökkennek ugyanis a dogmatika egyik alaptételén, mely szerint a gondolkodás tévútra vihet. Ez nem azt jelenti, hogy bégető birkákra van szükség. Hanem egyszerűen az emberi értelem nem képes mindenre válaszolni, és ilyenkor kell az előző bejegyzésben is említett kinyilatkoztatásokra hagyatkoznunk. Isten a Bibliában egyértelműen beszél erről, mikor leírja, hogy „az én utaim nem a ti utaitok, az én gondolataim nem a ti gondolataitok”, sőt „az én gondolataim olyan távol állnak a ti gondolataitoktól, mint ég a földtől”.

Az efféle erős ateisták harcos logikázgatása bosszantó és ijesztő is lehet. Ahogyan mondani szokták: az ördög mindig tud idézni a Bibliából. Ők is pontosnak tűnő idézetekkel próbálják aláásni a vallásunk alapjait. Mint egy Dan Brown-könyv: látszólag pontos, sok részletet tár föl, de aztán kiderül, hogy azokat pontatlanul teszi, s az egész manipulatív. Szórakoztató alkotásnak elmegy, de dokumentumkönyvnek nem. Ugyanez a helyzet, mikor bibliai ellentmondásokra akarnak rámutatni vagy a korlátolt emberi tudat által lejegyzett ószövetségi istenképet azonosítják a keresztény Istennel. Mindezek alapvető tudatlanságról adnak tanúbizonyságot: ezek az emberek propagandájukat nagy erővel és kitartással szórják szét, de úgy, hogy még sosem beszéltek hiteles, felkészült személlyel a témáról. Ismétlik saját maguk számára és társaik körében megálló elméleteiket, de a témában otthonosan mozgókkal nem ülnek le beszélgetni. Mert ők vitázni akarnak csak. Az ő kérdéseiket is az mozgatja, hogy azzal már üssenek. Ha valaki őszintén megkérdez valamit és érdekli a válasz is, jó érzés választ adni. De ha el sem fogadja, mert már kitalálta, milyen feleletet vár, egyszerűen nem lehet mit kezdeni vele. Gyengén felkészült híveket keresnek, néhány botrányos történetet, s mindent, ami hiteltelen. Mert a hiteltelen kivétellel akarják bemutatni a hiteleset. Ez remek példa az ő hiteltelenségükre.

Én szívesen hozok össze efféle ateistát és valóban felkészült, hitvédelemben járatos papot. Csak hát ez nem az én akaratomon múlik csupán. S miért asszisztál az ilyen egyoldalú hangulatkeltéshez a média? Isten tudja.