Hat évvel ezelőtt hatásos belépővel érkezett meg Bobby Love a Mount Angel bencés apátságba. A begördülő motorról egy bőrdzsekis, piercinges, rasztahajú, tetovált fickó szállt le, mintha egyenesen a Kemény Motorosoktól érkezett volna. Bobby azonban pontosan oda érkezett, ahová indult – az apátságba, ahová a szerzetessé válni akarók visszavonulnak.

Bobby legnagyobb félelme mindig az volt, hogy élő közhellyé válik. Apja sikeres üzletember volt, aki a művészetet nem tekintette valódi munkának – Bobby tehát magától értetődően nekivágott, hogy a művészetet tegye élete értelmévé, s az első dolga volt, hogy ujjait és nyakát tetováltassa, mivel akkoriban úgy tartották, az ennyire látható helyeken viselt tetoválás garantálja az állástalanságot.

Bobby elmondása szerint tisztában volt azzal, mennyire abszurd jelenet már az apátságba való megérkezése is. Vincent Trujillo apát pontosan emlékszik a pillanatra: elmondása szerint igyekeztek nem ítélkezni, de a jelenet nagy benyomást tett.

A tetoválóművész egy hétvégét töltött azzal, hogy a bencések életét megismerje, és közben a bencések is igyekeztek megismerni őt – aztán egyszerűen elmotorozott, úgy gondolva, hogy ez is egy életstílus, még ha nem is neki való.

Bobby, a tetováló és André, a kurátor

Hat évvel később Love már az apátság szerzeteseként él – félszáz társától csak John Lennon-os szemüvege, szakálla és persze tetoválásai különböztetik meg. Ma már André testvérnek hívják. A nevet a XIX. században élt Alfred Besette tiszteletére vette fel, akit egykor tanulatlan ifjúként a Szent Kereszt Rend ajtónállóként fogadott be. Később ő alapította meg a québeci Szent-József oratoriánus rendet, 2010-ben pedig XVI. Benedek pápa szenté avatta.

A Mount Angel vezetői 2010-ben tették meg az apátság múzeumának kurátorává Bobby Love-ot. Eleinte nem volt más dolga, mint ajtókat nyitogatni és vécét pucolni, az elmúlt években azonban hatalmas munkát végzett a múzeum gyűjteményével, bevonva számos szakembert az egyháztól és más múzeumoktól.

Napjait javarészt az imádkozás teszi ki – André szerint a kurátori munka foglalja el, de igazi „munkája” az imádkozás. „Nem csak magunkért, az egész világért imádkozunk. Az imádkozás állandó, mi csak becsatlakozunk, amikor ránk kerül a sor” – mondja.

Isten művészete

Jelenlegi és korábbi életstílusa messzebb nem is állhatna egymástól. A korábban a Sivatagi vihart is megjárt, öt évig katonaként szolgáló tetováló elmondása szerint bármilyen tetoválást elkészített – csak „valódi” munkának nem akart a közelébe kerülni. Idővel hírnévre tett szert, barátokra és stabil megélhetésre – mégsem volt boldog.

Bobby elmondása szerint a művészet hamar csak a pénzről kezdett szólni, az önkifejezés helyett a fizetésről, és rá kellett jönnie, fogalma sincs, mi is a szeretet valójában. Később nyolcórás munkát is vállalt, hogy idő közben kialakult függőségét kezelje és gondolkodjon.

„Lenéztem a kezeimre, és csak haragot láttam rajtuk. Ez egy önvédelmi mechanizmus volt, és működött” – mondta. Karjain lévő tetoválásait feketére festette, majd a szerzetesekhez csatlakozva arra kérte az apátot, hogy eltávolíttathassa a tetoválásokat – ő azonban arra kérte, tartsa meg őket, emlékeztetőként, hogy ki is ő.

Bobbynak felnőttként kellett a hitet „újratanulnia”, 25 év bűneit gyónta meg és két éven keresztül ült a parton, próbálva kitalálni, mit is jelent ez az egész, hogyan élje életét. Nem meglepő módon a választ a művészetben találta meg – most ikonokat készít, amelyek teljességgel saját vallásos önkifejezését szolgálják. Visszatekintve azt mondja, bár a művészet vezette a „spirituális csődbe”, az is mentette meg végül. És hogy mi is történt vele, arra ma már csak egyetlen szóval válaszol: „Isten.”

Képek: Statesman Journal.