Egy kelet-ukrajnai püspök a médiának elpanaszolta, hogy mióta néhány oroszbarát szeparatista elrabolt egy lengyel papot, Donyeckben nem mernek misére járni a hívek.

Az ukrajnai katolikusok valódi veszélyben vannak Marian Buczek püspök atya szerint. Az emberek a lakásukba zárkózva várják, hogy véget érjenek a kaotikus idők, ez azonban mind a katolikus, mind az ortodox egyház működését zavarja. A vasárnapi parancsolt szentmise, ami azt jelenti, hogy kánonjogilag olyan egyházfegyelmi előírás minden katolikus hívőnek vasárnap részt venni a szokásos misék egyikén, mely megsértése halálos bűnnek minősül (itt is leszögezném, mint oly sokszor: hiába támadnak ilyenkor a tájékozatlanok, mert a halálos bűn kifejezés nem azt jelenti, hogy meg kell ölni érte valakit, ez csupán a bűn súlyosságára utaló teológiai jelző).

Pawel Witek atyát két-három nappal ezelőtt rabolták el, de még nem világos, hogy a klerikus miért került a felkelők látóterébe. Az ukrán papok egyszerű állampolgárok, akik végzik jelenleg is lelkészi szolgálataikat, de a politikai kérdésekben nem érintettek. Az egyház valóban folyamatosan élelmiszer- és gyógyszeradományokat juttat a kialakult helyzet miatt nehézségekkel küzdő országrészbe, és ezt a tevékenységét nem fogja megszüntetni.

Ukrajnában a katolikusok kisebbségben vannak, az ukrán ortodox egyház a legelterjedtebb. Azonban az ortodoxián belül is speciális állapot van: az eredeti egyház az orosz ortodox egyház fennhatósága alá tartozó moszkvai patriarchátushoz tartozik, azonban 1992-ben egy szakadár zsinattal az ukrán ortodoxok egy része megalapította a kijevi patriarchátust, és különváltak. A többi ortodox egyház ezt a leszakadt (kijevi ukrán ortodox) egyházat nem ismeri el. Az ukrán görög katolikus és római katolikus egyházak viszont elismerik.

A kialakult helyzet alapos lecke mindannyiunknak, akik olyan kényelmes helyen élhetünk, ahol szabadon megvallhatjuk hitünket. Vajon lenne-e elég bátorságunk akár a szíriai keresztre feszítést vállalni azért, amiben hiszünk? Hiszen látjuk: még a misére sem mindenki mer elmenni, ha fenyegetve érzi magát.

Amíg az őskeresztények vállalták a mártíromság vörös koronáját, mikor oroszlánok elé dobták őket, nekünk gyakran még az is nehezünkre esik, hogy a barátainknak elmondjuk, hogy igen, vasárnap templomba járunk. Nehéz bevallani a munkahelyünkön, ahol kinevetik azt, aki efféle tartalmat szeretne az életébe. Miközben egy társaságban öblös röhögések fogadják, aki felesége megcsalásáról mesél, ha viszont megemlítjük, hogy szerintünk Krisztus az Élő Isten Fia, akkor megfagy a levegő. Ha nehezünkre esik a mindennapokban megfelelni abban, amiben hiszünk: nem pletykálni a szomszédról, nem lökdösődni a villamoson, nem gyűlölni a főnökünket, s egyáltalán megvallani Krisztust, akkor mégis mi történne velünk, ha holnaptól ismét tilos lenne Magyarországon is templomba járni?

Kínában néhány pap megkeresztelte a megtérőket, majd az ateizmus államvallása és a vallásüldözés miatt menekülniük kellett. Mikor néhány évtized múlva ismét megnyíltak a határok, megdöbbentő volt látni, hogy már közel tízmillió katolikus kínai van: a helyiek egymást keresztelték. Oroszországban lerombolták a templomokat, a papokat kivégezték. Több tízmillió ember halt meg a hite miatt. Amikor a nemzetközi börtönmisszió munkatársai a moszkvai újságíróknak beszámoltak az élményeikről, hogy gyakorlatilag csak a moszkvai börtönökben lehetett Istenről beszélni, az újságírók sírva fakadtak. 1983 húsvétvasárnapja vízválasztó volt: egy csapat fiatal a Vörös téren kiterített egy transzparenst azzal a szöveggel, hogy Krisztus feltámadt! Az idős járókelők térdre rogytak, és sírtak. A fiatalokat börtönbe vetették. Tíz esztendő sem kellett, hogy a Vörös téren már nyilvánosan elmondhassák húsvétkor ugyanezt.

Változnak az idők, s változik mindig az is, amit a hitünk megkíván tőlünk. Hálásak lehetünk, hogy ma mindössze csak ennyi kell itthon a hitvalláshoz, és szégyellhetjük, ha nem képviseljük mindennap minden felületen.