Ferenc pápa májusban azt találta mondani, hogy az ateisták is üdvözülhetnek, s a média által kedvelt pápa szavai éppúgy átrohanták a világsajtót, mint mikor azt mondta, nem ítéli meg a melegeket. Bár semmi újat nem mondott, a katolikus tanítást nem ismerők számára mégis meglepő kijelentések ezek, hiszen a többség csak a hitoktatási hiátusok miatt meglehetősen érdekes nézőpontú katolikus ismerőseik véleményét ismerik, sokszor előítéletesek. Akkor ígértem, hogy megírom, a katekizmusunk mit mond az ateizmusról, de elmulasztottam. Most egy baloldali újságnak részletes választ adott a pápa, és így van alkalom bepótolnom, ami elmaradt. Jösztök-e a mennyekbe ti is, kik nem hiszitek az Urat?
Először is tisztáznunk kell, hogy az ateizmus nem erkölcsi betegség, nem valamiféle gyógyítandó állapot. Ahogyan azt is, hogy hívőnek lenni sem az. Azt is el kell mondanom, hogy őszintén hiszem: egy hívő nem feltétlenül jobb erkölcsileg, mint egy nem hívő. Sok hiteltelen hívő van és van igen sok remekül élő ateista. Tehát én nem látok egy elválasztóvonalat. Egyszerűen arról van szó, hogy egyesekben föléledt a hit, másokban nem. Van, aki később lesz hívő és vannak hívők, akik elvesztik a hitüket.
Az ateizmussal hat helyen foglalkozik a Katolikus Egyház katekizmusa, amelyet a római katolikusok követnek. A definíció kedvéért szögezzük le, hogy jelen esetben azt tekintjük ateistának, aki elutasítja vagy tagadja Isten létét. Aki azt mondja, hogy nem tudni, van-e Isten, valójában agnosztikus. Az erős ateista bizonyítottnak látja, hogy nincsen Isten. Vannak néhányan, akik el tudják hinni, hogy van Isten, de elutasítják, megvetik. Őket (bár szigorúan véve nem ateisták) jelen esetben e körbe értjük.
Az ateizmus bűn a vallásosság erénye ellen. Mi úgy érezzük, hogy a vallásosság jó, persze nem külső mázként, mikor úgy megyünk a gyóntatófülkébe, hogy a szomszéd lássa, hanem amikor az életünkbe némi rendet hoz, nyugalmat és biztonságot, eközben pedig elmélyíti a kapcsolatunkat a transzcendens valósággal.
Tudni kell azonban, hogy ezen bűn súlyosságát nagy fokban enyhítik a körülmények. Akit bigott vallásos szülők neveltek, sokszor elfordulnak a kirekesztőnek talált, külsőségekben tobzódónak tűnő hittől, aki egy morcos, rossz pappal találkozott, nyilván nem szerez jó benyomást, aki pedig esetleg életkatasztrófákat élt meg, könnyen lehet, hogy pörbe bocsátkozik az Istennel. Mindezek nyomatékosan enyhítik a bűnt. (Ne feledjük: a katolikus teológiában mindenkinek vannak bűnei, a pápának is. Nem azt jelenti, hogy bűnünk van, hogy rossz emberek vagyunk, hanem azt, hogy emberek.)
Az ateizmus a hívők hibája?
A II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúciója rámutat, hogy az ateizmus fő okozói sokszor maguk a hívők: botrányos viselkedésük, hiteltelenségük és megalkuvásuk eredménye, hogy az emberek elfordulnak a hittől. Sok esetben tehát nem az ateista tehet róla, hogy nem tud hinni, hanem a vasárnaponként a templomba buzgolkodva eljáró, de a hétköznapokban botrányosan viselkedő hívek. Tehát mi.
A katekizmus kifejti, hogy némely esetben az ateizmus egyféle furcsa individualizmusból táplálkozik: nem Isten létének tagadása a lényeg, hanem az, hogy tagadják a függést, mely szükségszerűen jelen van a teremtő és teremtménye között. Ez a büszkeség azt mondja, hogy az emberi méltóságot sérti Isten léte, holott az emberi méltóság éppen Istenben válik teljessé, hisz rajta alapszik. Az Egyház tisztában van vele, hogy üzenete összhangban áll az emberi szív legtitkosabb vágyaival, ezért mindig vonzó marad a sokaság számára.
A katekizmus 2124-es pontja:
Az ateizmus elnevezés nagyon különböző jelenségeket takar. Gyakori formája a gyakorlati materializmus, mely az ember szükségleteit és igényeit a tér és az idő korlátai közé szorítja. Az ateista humanizmus hamisan úgy tekinti az embert, "mint aki önmagának célja, történetének egyedüli főszereplője és szerzője". A mai ateizmus másik mai formája az ember fölszabadulását a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, "és hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert a jövendő élet ábrándjával kecsegteti az embert, és visszatartja őt a földi társadalom építésétől".
Az ateizmus és a pénz
Az Egyház fölismerte, hogy korunkban az ateizmus minden korábbinál erősebb térnyerése zajlik, de hitünk szerint ennek köze van a pénzimádathoz is: amennyiben az emberek egymást (és önmagukat is ténylegesen) a gazdasági értékük alapján határozzák meg, tehát alapvető értékmérővé válik életünkben a pénz, úgy az érték eredője, a transzcendencia sérül.
2424 Erkölcsileg elfogadhatatlan az az elmélet, amely a nyereséget teszi a gazdasági tevékenység kizárólagos szabályává és végső céljává. A pénz rendetlen vágya szüntelenül megtermi káros gyümölcseit. Ez a társadalmat fölforgató számos konfliktus egyik oka.
Egy olyan rendszer, "mely egyes személyek és csoportok alapvető jogait föláldozza a termelés kollektív szervezetéért", ellentétes az ember méltóságával. Minden olyan gyakorlat, mely a személyt puszta haszonszerző eszközzé teszi, szolgává aljasítja az embert, a pénz bálványozásához vezet és hozzájárul az ateizmus terjedéséhez. "Nem szolgálhattok az Istennek és a Mammonnak" (Mt 6,24; Lk 16,13).
2425 Az Egyház elutasította a modern időkben a "kommunizmushoz" vagy "szocializmushoz" társult totalitárius és ateista ideológiákat. Másfelől viszont elutasította a "kapitalizmus" gyakorlatában az individualizmust és a piac törvényének abszolút elsődlegességét az emberi munkával szemben. A gazdaság kizárólagosan központi tervezéssel történő szabályozása fölforgatja az alapvető társadalmi kapcsolatokat; a kizárólagosan piaci törvényekkel történő szabályozás sérti a társadalmi igazságosságot, mert "számtalan olyan emberi szükséglet van, melyek a piacról nem kielégíthetők". Az értékek igaz hierarchiáját és a közjót tekintetbe véve harcolni kell a piac értelmes irányításáért és a gazdasági kezdeményezésekért.
Nos, igen. Semmi sem tiltja a gazdagságot, az nem bűn. Persze Jézus szerint könnyebb átbújnia egy tevének a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia a mennyek országába. Nem a pénz miatt, hanem az emberi jellemünk miatt, amiért könnyen hajlik az akaratunk a hatalom és a bőség kapujában.
Meg kell látnunk, hogy önmagában nem attól leszünk jó emberek, hogy fölismerjük, Isten létezik. Gondoljunk csak a mexikói drogmaffiára: nem egy tagjuk büszkén viseli a jézusos tetoválást, de hát a lelkületük igen távol áll a kereszténységtől. Mégis hisznek Istenben, pedig tudják, hogy bűnöznek. Előfordulhat, hogy valakinek Isten léte túl távoli és irracionális, de hallgat a lelkiismeretére és figyeli az erkölcs parancsait: pusztán azért nem lesz rossz ember, mert nem tud hinni. A hit nem erőltethető, az agresszív hittérítés ezért mindig visszájára sül el. Látjuk a történelmi példáit is, de érezzük most is, mikor kopogtatnak az ajtón újra és újra.
A reformátusok fatalisták a kérdésben: a predesztináció tana szerint már születésünkkor elvált a sorsunk, hogy istenhitre jutunk-e, mennybe megyünk-e. Mi nem így gondoljuk, a katolikusok szerint számítanak a jó cselekedetek is a megítélésben, de a reformátusok és igen sok más protestáns felekezet nem ért egyet velünk. Abban viszont talán egyetérthetünk (és lehet ez az ökumenikus gondolat), hogy Isten meghív minket a hitre. Ezt a muszlimok is így látják: érezhető, hogy néhányakat igen erőteljesen vonz a hit.
Van, hogy az élet egy adott pillanatában a semmiből jelenik meg az elhívás, mások lappangva évekig érzik. Kicsit olyan, mintha állandóan személyi hívóval kommunikálna velünk az Isten. A menyegzős lakomára persze minden ember kap meghívót, de lesznek, akik nem jönnek el, nem veszik föl a szép ruhájukat. Mégis vajon kinek nagyobb a bűne? Annak, aki sosem hallott igazából Krisztusról hiteles szájból vagy annak, aki megkapta az elhívást, de nem érdekli?
Arra célzok, hogy talán nem olyan könnyű pálcát törni egy ateista fölött, mikor körülnézünk, és látjuk a hitehagyást elkövetőket, esetleg a kiugrott papokat. Mikor valaki évekig megéli a hitét, majd lustaságból, fáradtságból elhagyja az életéből. Kikopó szokás csak a szentmise, nem szakrális esemény. Ez miért nem nagyobb bűn, mint az, hogy valaki egyszerűen nem érti, mi történik a mise alatt és neki nevetséges hókuszpókusznak tűnik? Mert aki már fölismerte az igazságot, de aztán elveti magától, biztosan súlyosabb vétket követ el, mint akinek nem volt módja megismerni.
Én azt hiszem, érdemes a saját házunk táján is söprögetni. Nekünk is minden hajnalban újra és újra meg kell erősítenünk a hitünket és minden alkonnyal hálát adni érte. Magunkkal, a saját hitünkkel törődjünk, méghozzá annyira, hogy tanuljuk, éljük meg és ami még fontosabb: képviseljük. Nem ékes prédikációk és logikus levezetések révén halászhatunk lelkeket a Mindenhatónak, hanem példamutató élettel. Úgyhogy az ateizmus felszámolása itt kezdődik: a hívők között. A mi fejünkben, a mi tetteinkben. Nem az ateistát kell megjavítani, kedves testvéreim, hanem önmagunkat.
Isten áldjon mindannyiunkat!
Utolsó kommentek