Bár azt céloztam meg, hogy mindennap legalább egy bejegyzéssel bővítsem ezt az oldalt, az elmúlt napokban sajnos egyáltalán nem jutott rá időm. Igyekszem majd hasznos és értelmes tartalmat szolgáltatni, így puszta kötelességtudatból, kényszerből inkább nem írok semmit. Téma persze akad bőven, és már föl is jegyeztem magamnak néhányat, az egyik következő írásom például arról szól majd, mivel nem vagyok elégedett az egyházban, mivel kellene szerintem többet vagy másképp foglalkozni.
Azonban legyen némi személyes éle is a történeteknek, és ehhez éppen kapóra jön a hír, mely szerint a zuglói Bosnyák tér átépítésénél fölmerült a Páduai Szent Antal-plébániatemplom tornyának befejezése. A templomot ugyanis eredetileg toronnyal tervezték, de a megépítésére nem maradt pénzt. Most az egyház talán adományból befejezi, de közben fölmerült az is, hogy a Bosi így jó, ahogyan van: hiszen azért érdekes volna, ha így utólag például a Notre Dame-ot fejeznék be arra hivatkozva, hogy nem így álmodták meg. A környékbeliek megszokták, és ami talán fontosabb: maguk a hívek is. Nekem életem első templomi élménye a Bosihoz fűződik, ezért kísérem figyelemmel.
Zuglói gyerek vagyok, egészen közel éltem a templomhoz, mindössze egy megállóra nőttem föl tőle. Korábban mindig csak osztálykirándulásokon láttam templomot belülről, sőt még arra is emlékszem, mennyire meglepődtünk, mikor egyszer az osztályfőnök térdre ereszkedett és keresztet vetett egy templomba lépve. Ennyire vallástalan voltam. Nem érintett meg a templomi pompa és szakralitás, csak egy különös állomás volt a kiránduláson minden templom.
Aztán egyszer a tudományosok nevén koindienciának (rendkívül kis valószínűséggel bekövetkező eseménynek) hatására mentem el a Bosnyák téri templomba. Addigra már régóta kapart bennem valami érzés, de nem igazán foglalkoztam vele. Egy barátom szorult helyzetében tűnt úgy, hogy már nincsen megoldás, mikor a legvalószerűtlenebb és legváratlanabb véletlen történt, amely megoldotta az egész szituációt, melyet évek óta nem tudtunk kezelni, és amely akár életekbe is kerülhetett volna. Akkor imádkoztam először magamban a nagyképű ember ostoba ígérgetésével: ha ez összejön, ha tényleg létezik ekkora véletlen, akkor másnap elmegyek a templomba. Csak ennyi. Azóta persze gondom van azokkal, akik az imát egyszerűen kéregetésre használják, mint az ostoba koldus. Mégis mit tudnánk mi ajánlani egy Teremtőnek? Csupán a végtelen kegyelme megnyilatkozása lehet mindenféle ajándék, nem pedig egy jó üzlet eredménye. Nem vagyunk mi tárgyalási pozícióban, s az imádság szó jelentése is az, hogy mi egyoldalúan imádunk, mert ezzel a szolgálattal, adománnyal tudunk a magunk jelentéktelen módján kifejezni valamit, ami meghatároz bennünket.
Édesanyám nem is akarta elhinni, hogy elmegyek a templomba, s bár rezgett a léc, megtettem. Nem is értem, ha valaki nem hisz ezekben a dolgokban, miért fél elmenni egy templomba? Nem felejtem el soha, mikor nagyszüleim Szabadszállásra költöztek, és először látogattam meg őket. Fiatal voltam még, nem foglalkoztattak efféle dolgok. A világgal törődtem sokat, s bár a miérteket kerestem, végig rossz helyen tettem.
Sétálgattunk a városban, s a teljesen vallástalan nagymamám lesütötte a szemét a templom mellett sétálva. Föltűnt nekem és nekiszegeztem a kérdést, hogy mégis mi a baja a főnökkel. Azt mondta, hogy nagyapám halálosnak tűnő betegsége során őszintén imádkozott, hogy történjék váratlan gyógyulás. Azt ígérte, hogy akkor bedob a templomi perselybe ötezer forintot. Egyrészt megmosolyogtató a vallástalan ember végső elkeseredettségében születő alku ötlete, különösen az, hogy pénzzel váltana meg életet. Végül is nagypapám megmenekült, sőt nagyon jól van ma is, hosszú évekkel később is. Nagymamám viszont soha nem mert bemenni a templomba. Tudja, hogy ígért valamit, s nem is a pénz mián, hanem valamiféle különös bűntudat miatt nem lép be. S emiatt újabb bűntudata van.
Ez a példa is remekül illusztrálja, hogy a bűntudat nem fölülről jön. Ez a furdalás, amely a helyes lépések és döntések (még vallástalanok is elismerhetik, hogy egy efféle ígéretet mégis illik megtartani, különösen akkor, ha ettől a lelke is megnyugodik) megtételét akadályozza, semmiképpen sem nevezhető jónak. Először nem értettem, miért tartja a dogmatika úgy, hogy a bűntudat az ördögtől van, de az engem mardosó érzés tüzetes vizsgálata során valóban megtapasztaltam, hogy ez csak eltávolít a hittől. Ha úgy érzed magad tőle, mint egy reménytelen bűnös, akinek nem lehet megbocsátani, akkor nagyon is rossz úton jársz. Egyébként épp ez, a kegyelemadás hiányossága az egyik legnagyobb problémám a ma egyházával, de ezt majd a későbbiekben fejtem ki, mert a téma hosszú és nem szeretném, ha hiányosan beszélnék róla.
Azt tapasztaltam egyébként, hogy az emberek úgy érzik, ők annyi hibát követtek el, hogy nekik már meg sem bocsátanának. Mikor rajtam volt a kollárés (köznyelvileg papi) ingem, feltűnt, hogy nem néznek a szemembe. Az is előfordul, hogy valaki nem mer bemenni a templomba vagy éppen azért fél a gyónástól, mert azt hiszi, a pap majd elküldi a rémes bűneit hallgatva. Mindezek a gondolatok egyrészt az egyház elégtelen kommunikációjának, másrészt a vallásos nevelés teljes hiányának is betudhatók. De a legfőbb, hogy mindezek, tehát a maró, önvádoló és pusztító bűntudat nem a jó oldalról származnak, így ezeket le kell vetnünk magunkról. A lelkifurdalás hasznos lehet, az önvád viszont rémes: az emberek magukra rendszerint sokkal súlyosabb ítéletet mondanak ki. Elkülönülnek más emberektől, magányossá teszik magukat, sanyargatják a lelkük és a testük, sőt van, aki a vádlott, bíró és hóhér szerepét fölvéve meggyilkolja magát. Érdemes figyelnünk a bűntudat sötét forrására.
Szóval elmentem a Bosnyák téri templomba, elüldögéltem, elgondolkodtam, még el is mormogtam a magam imáját, hogy őszintén köszönöm a barátom megsegítését, már ha van fönt valaki és éppen hallgatja. Ennyi történt. Nem tetszett a templom puritánsága, magam a díszes, drága templombelső híve vagyok.
Amikor elköltöztem otthonról, és megtörtént az életemben a változás, mely épp ekkor indult el, érdekes dolog történt: mikor elkezdtem járni az új templomomba, éppen új plébánost neveztek ki az élére. Éppen azt, aki még ezen első találkozás esetén diakónusként (még nem felszentelt papként) szolgált a Bosnyák téren. Közelebb hozta számomra az új templomot, magát a papot és a hitet is.
Meglátogatásra azonban más templomokat is szívesen ajánlanék. Elsőként a VII. kerületben, a Rózsák terén található Árpádházi Szent Erzsébet-plébániatemplomot, mely belseje ugyan még némi felújításra szorul, de nagyon szépen rendbe hozták. A téren gyakran üldögélnek fiatalok és idősebbek, sőt filmforgatásokat is tartottak (egy Brad Pitt-es filmet is forgattak itt). Remek találkozóhely, és a templom is gyönyörű.
A Ferenciek terén lévő templom belbecse miatt áll közel a szívemhez: ott teljesíti hivatását a ferences Bánk atya, aki bölcs és fölkészült prédikációit érdemes figyelemmel követni.
A különböző függőségben szenvedők vagy abban szenvedőkért imádkozók számára javaslom egy hétvégi kirándulással egybekötött meglátogatásra a makkosmáriai római katolikus templomot. A Normafáról szépen át lehet sétálni a Budakeszin fekvő kegytemplomhoz, A domonkosok által üzemeltetett templomban eredetileg az imaszándék a hadifogságba kerültek megmenekülése volt, ma pedig minden fogságban lévőért itt lehet imádkozni. A kábítószerek vagy éppen a szerencsejáték fogságában lévőkért érdemes itt elmondani néhány imát.
Normafa egyébként is különleges hely. Az Anna-réten látható a Szent Anna-kápolna. A Szűz Mária édesanyjáról elnevezett kápolna mellett egy másikat isteni kinyilatkozás alapján kezdték építeni. Natália nővérnek Jézus nyilatkozott meg, aki a béke és kegyelem nevében kápolnát kért arra a helyre a Szűzanya tiszteletére. A kinyilatkoztatásokat XII. Pius pápa is érdeklődéssel figyelte, a vizsgálatok alapján pedig hitelességet adott nekik az egyház. Ennek hatására kezdték Szűz Máriát a Világ Királynőjének nevezni, ünnepnapját pedig május 31-ére tették. A Szűz Mária a Világ Királynője Engesztelőkápolna ügyét ismét elővették, a Magyarok Nagyasszonya, Világ Győzelmes Királynője Szent Korona Lovagrendje segítségével tervezik megépíteni. Éppen ideje volt, az ígéret szerint ugyanis a békéhez szükség van az engesztelőkápolna fölépítésére.
Nem véletlenül Regnum Marianum Magyarország, hiszen számtalan Mária-kegyhellyel büszkélkedhetünk. Kivételképpen megemlítenék egy Budapesttől távolabb, bár csupán egy órára lévő búcsújáróhelyet, méghozzá a leglátogatottabbat, ahová évente százezrek zarándokolnak el: a Mátraverebély tőszomszédságában fekvő Szentkút különös ereje, csodálatos békéje és tisztasága miatt minden magyar számára legalább egyszer életében célpont kell, hogy legyen. Nem véletlenül szeretett volna a Dalai Láma is ide emeltetni látogatásakor emlékművet (ez néhány kilométerrel odébb valósult meg végül). A kegyhelyőrző ferencesek segítségével vagy anélkül is bejárható terület nagyon alkalmas a feltöltődésre.
Utolsó kommentek