A cölibátus az életszentség magasabb foka. És nem mellesleg összhangban van az Egyház feladatával, azzal, amire a papság rendeltetett.
Amikor Jézus megalapította az Egyházat, a Szentírás szerint azt mondta: „a pokol kapui sem vesznek erőt rajta” (Mt 16:18). Ezt az ígéretet ma – tévesen és értelmetlenül – úgy értelmezik, hogy még ha a pokol erői is ostromolják az Egyház „várát”, azok sem fognak győzedelmeskedni felette. Csakhogy a jézusi ígéret pont az ellenkezőjét állítja, és a példának épp ellenkezőleg van értelme: ti. ha az Egyház ostromolja a pokol „várát”, úgy még annak a kapui sem tudnak ellenállni majd ennek az ostromnak.
Az Egyház harcba küldetett és ostromra rendeltetett. Az Egyház papjai katonák, akik harcba, ostromba küldettek. A reverendájuk: katonai egyenruha. A szentségek: pajzs, páncél, és fegyverek. Ez az a szerep, amit minden nap élniük, megvalósítaniuk kell. Ebbe a szerepbe nem lehet, nem helyes feleséget és gyermekeket vinni. Egy papnak minden pillanatban késznek kell lennie a harcra, és az áldozattá válásra. A harcban azonban nincs és nem lehet egyedül: elkíséri az Egyház, a paptársak, a harcban vállvetve küzdő bajtársak szeretete, amiről minden frontot megjárt katona megmondhatja, hogy bármely békés családi érzésnél felemelőbb.
„A keresztények harcra születtek” – írta XIII. Leó pápa a Sapientiae Christianae kezdetű enciklikájában. A középkortól az Egyház nyíltan „Ecclesia Militans”-ként („Harcos/Küzdő Egyház”) azonosította magát. Ezzel az üzenettel összhangban rendelte el – és helyesen – a papjai kötelező nőtlenségét. Ez a nőtlenség előtte is létezett és általános volt: korábban megnősült személyeket szenteltek ugyan pappá („küldtek harcba”), de pappá szentelteket nem eskettek már. Az elrendelt papi nőtlenség azt jelentette, hogy az Egyház úgy döntött, hogy inkább nős embereket sem szentelnek már pappá.
Az Egyház „küzdő”, „harcos” önképe a XX. században, az 1960-as években tartott II. Vatikáni Zsinat nyomán változott meg. A Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúció az Egyház önképére az új, „Ecclesia Peregrinans” („Zarándok Egyház”) fogalmat határozta meg. Mint minden zsinat, a IIVZS is arra rendeltetett, hogy az addig is meglévő egyházi tanítást új szempontból világítsa meg. És a IIVZS önmagában ezzel összhangban is adta ki a konstitúcióit. A zarándok egyház képe és fogalma a küzdő egyház képét és fogalmát kiegészítve jó gondolat, és az Egyházat csak gazdagítja. Csakhogy, szakítva a korábbi hagyományokkal, a IIVZS-ot azóta eszközként használták fel arra, hogy az Egyház korábbi tanítását lecseréljék. Az Egyház sohasem rendelte el a tridenti latin mise lecserélését, csupán kiegészítését a Novus Ordo misével. Mégis, XVI. Benedek pápának kellett külön pápai utasítást adni rá, hogy a latin misézés ismét engedélyezetté és elfogadottá váljon. Ugyanerre a sorsra jutott az „Ecclesia Militans” önkép is: üldözötté vált a polkorrektnek és békességesnek hangzó „Ecclesia Peregrinans”-szal szemben, jóllehet a IIVZS, mint minden korábbi zsinat, ezt kiegészítésnek szánta (szánhatta) csak.
A pokollal szembeni küzdelem üzenetét így váltotta fel a békesség és szeretet (kiegészítésként egyébként helyes) üzenete. A „harcos”, a küzdelmet vezető papokból így lettek a békesség és szeretet hirnökei. A prédikációk jelentős része ma ezért rózsaszín vattacukor: illatos, édes, de nagyrészt üres levegő. A szentségek elvesztették pajzs és fegyver lényegüket: nem is értik, nem is érzik ezért sokan, mire is kellenének.
Egy harc nélküli katona, akivel a békét és szeretetet hirdettetik, nem tud mit kezdeni magával. A nőtlensége értelmét veszti. Elmagányosodik. Nincs, amivel lekösse magát, a mindennapi tevékenysége áltevékenység. Persze, hogy a „katona” (a pap) a nőtlenségtől szenved. Érthetően, és joggal. Békességben még bajtársak sincsenek: nem lehet vállvetve „békességesnek” lenni.
Rossz válasz erre a papi nőtlenséget (még azt is) megszüntetni. Ellenkezőleg. Fenntartva azt, az Egyháznak vissza kellene térnie a jézusi küldetéséhez, visszatérnie a pokol erőivel szembeni harcra. Visszatérnie az évszázadokon át fenntartott „Ecclesia Militans” önképhez, amit az „Ecclesia Peregrinans” csak kiegészíthet. Újra értelmet kellene adni a kereszténységnek, a misének, a szentségeknek, a reverendának. Értelmet a papságnak, és értelmet a papi nőtlenségnek. Ez az egyetlen mód, hogy teljesülhessen Jézus ígérete az ostromra rendelt Egyházról: a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.
A latin misék legtöbbje az „Ite missa est!” („Menjetek, küldetésetek van!”), míg egyes alkalmakkor az „Ite in pace!” („Menjetek békével!”) felszólítással végződött/végződik. Az elsőt a római hadsereg parancsnokai használták katonák elbocsátására, miután azok parancsot kaptak valami harci-katonai feladat elvégzésére. A római hadseregben ez volt a hivatalos harcba küldési forma. Ez az, amit az Egyház átvett, és a papok a híveknek mondtak, amikor a miséről elbocsátották őket.
Az Egyházban ez a szellemiség volt a jellemző, ez volt a norma. Látható, hogy ezzel mégis jól megfért (sőt, fontos volt) a „Menjetek békével!” üzenet is, amire a IIVZS helyezett – érthetően és helyesen – hangsúlyt.
Ne kövessük el azt a hibát, hogy az első üzenetet nem kiegészíteni, hanem lecserélni akarjuk a másodikkal.
Szerző: Raffai Péter PhD asztrofizikus
Utolsó kommentek