Mindannyian ismerjük a vádakat, melyek szerint a halloween egy, az egyházi elnyomás alól megmenekült, kelta druidák által kedvelt ünnepi pogány szertartás, mely egészen a kereszténység előtti időkig nyúlik vissza. Még ma is megülik ezen ősi ünnepet a modern kori pogányok és boszorkányok. A vád szerint, ha engedi, hogy gyermekei részt vegyenek az ilyenkor szokásos felvonulásokon, akkor tulajdonképpen megengedi, hogy az ördögöt és a pogány isteneket imádják.

Ez meglehetősen távol áll az igazságtól. A halloweennak nagyon is keresztény gyökerei vannak és inkább amerikai szokásnak mondható. Halloween október 31-ére esik, és az ünnephez köthető szabályozások tulajdonképpen a középkori katolikus vallási áhítatnak köszönhetők.

Igaz, hogy az ősi kelták Írország és Nagy-Britannia területén kisebb ünnepet ültek október 31-én, ahogy azt minden hónap utolsó napján is tették. Azonban a halloween ünnepe azért esik éppen október utolsó napjára, mert Mindenszentek ünnepe, az „All Hallows” (amelyből a Halloween elnevezés is ered) november 1-jén van. A mennyei szentek tiszteletére rendezett ünnepet egykoron május 13-án rendezték, ám III. Gergely pápa (†741) a római Szent Péter Katedrális, Mindenszentek Kápolnájának felszentelési napjára, november 1-jére tetette át. Később, a 840-es években IV. Gergely pápa úgy rendelkezett, hogy Mindenszentek ünnepét mindenhol meg kell ünnepelni, tehát ennek következtében terjedt el ez a szent nap Írország területén is.

Az ünnepet megelőző nap, az ünnep előestéje, az ún. „All Hallows Even” vagy „Hallowe’en”. Akkoriban a halloween nem bírt különösebb jelentőséggel a keresztényeket vagy a régóta elhunyt kelta pogányokat illetően.
998-ban, Szent Odilo, a hatalmas dél-franciaországi Cluny apátság főapátja megtoldotta az ünnepeket egy nappal, november 2-ával. Ez a nap a minden elhunyt hívő lelkéért szóló imádságok napja lett. Ez az ünnep az úgynevezett halottak napja, mely Franciaországból kiindulva terjedt el egész Európában.

Az egyházban így minden mennyben és minden purgatóriumban található lélek számára volt immáron megfelelő ünnep. De mi legyen azon lelkekkel, amelyek egy másik helyen vannak? Úgy tűnik, az ír katolikus földműves parasztok a szerencsétlen, pokolban tengődő lelkekre is gondoltak, elvégre a pokolban lévő lelkek kimaradnak a jóból, amikor a mennyben és a purgatóriumban lévőket ünnepeljük, és lehet, hogy ezért még bajt is hozhatnak a fejünkre. Így vált szokássá, hogy edényeket, lábasokat döngetnek, ütögetnek ezen a napon, így tudatva az elátkozott lelkekkel, hogy nem lettek elfeledve. Így történt, hogy Írországban minden halottról megemlékeztek, még akkor is, ha a papoknak nem volt túlzottan szimpatikus halloween ünnepe, és nem voltak hajlandók felvenni egyházi naptárjukba a Minden Átkozottak Napját.

De ez még mindig nem az a halloween, amelyet mi ünnepelünk. A mai szokásainknak megfelelően ezen az ünnepnapon fantáziadús jelmezeket öltünk, ami pedig egyáltalán nem ír hagyomány. Ez a szokás inkább a XIV–XV. századi Franciaországba nyúlik vissza. A késő középkori Európában egymást érték a bubópestises járványok – a fekete halál –, melyek következtében a lakosság fele meghalt. Nem meglepő tehát, hogy a katolikusok egyre jobban aggódtak a túlvilági élet miatt.

Több misét tartottak halottak napján és még művészi ábrázolásokon keresztül is igyekeztek emlékeztetni mindenkit a múlandóságra (a saját halandóságára). Ezek a művészi ábrázolások a „danse macabre”, avagy „haláltánc” néven ismertek. Többnyire a temetők falára festett festményekről beszélünk, melyeken az ördög egy nagy emberláncolatot – pápákat, királyokat, hölgyeket, lovagokat, szerzeteseket, parasztokat, leprásokat stb. – vezet egyenesen a sírba. Előfordult, hogy halottak napján a tánc bemutatására is sor került. Az emberek különböző jelmezeket öltöttek, amellyel az élet sokféleségét kívánták megjeleníteni.

A franciák tehát halottak napján öltöztek fel, nem pedig halloweenkor, míg az írek, akik megünnepelték halloween napját, egyáltalán nem öltöztek be. Hogy a két szokás mégis miként keveredett és olvadt egybe, talán az első észak-amerikai brit gyarmatok idejére, az 1700-as évekre vezethető vissza, amikor az ír és a francia katolikusok egymással kezdtek házasodni. Az ír szokások annyira hangsúlyos pokol motívuma a francia álarcos-jelmezes szokásokat még hátborzongatóbbá tette.

A kopogtatás

De azt minden fiatal „szellem” tudja, ilyenkor nem a beöltözés a lényeg; a lényeg, hogy minél több nyalánkságot szerezzünk magunknak. Mikor a csudába került be ez a „kopogtatós” szokás az ünnep menetébe? Nos, ez a szokás talán a legellentmondásosabb és a legamerikaibb hozzájárulás ezen ünnephez, ám az angol katolikusok kénytelen-kelletlen közreműködésével.

Az 1500-as és 1700-as évek közötti Angliában a katolikusoknak nem voltak törvényes jogaik. Nem tölthettek be hivatali posztot, ugyanakkor bírságot, börtönbüntetést és súlyos adókat szabtak ki rájuk. Főbenjáró bűnnek számított kimondani a mise szót, valamint több száz pap mártírhalált halt.

Az angol katolikusok alkalmanként ellenálltak, sőt néha meglehetősen ostoba módon. Az egyik vagy talán a legostobább ellenállási cselekedet, terv a protestáns király, I. Jakab, valamint a parlament puskaporral való felrobbantása volt. Ez a merénylet jelezte volna az elnyomás elleni katolikus felkelés kirobbanását. Azonban a rosszul kivitelezett lőpor-összeesküvés meghiúsult. 1605. november 5-én elfogták a puskaport őrző vakmerő férfit, Guy Fawkest (akiről mintázott maszk a V mint vérbosszú című filmből lett mémmé – a szerk.). Letartóztatták, majd felakasztották. A merénylet és a felkelés kudarcba fulladt.

November 5-e, a Guy Fawkes-nap vagy összeesküvéséj, de örömtüzek éjszakájának is nevezett ünnepnap lett Angliában, és ez így van a mai napig is. A katolikusok elnyomásának idején (az anglikanizáció alatt) tivornyázó bandák maszkokat öltve, éjnek évadján, helyi katolikusokhoz kopogtak be sört és süteményt követelve az ünnepléshez: innen ered a „kopogtatás” szokása.

Az örömtüzek éjszakájának szokása az első angol telepesekkel érkezett az amerikai gyarmatokra. Mire kitört az amerikai függetlenségi háború, Jakab király és Guy Fawkes már rég feledésbe merültek. A „kopogtatás” azonban túl jó mókának bizonyult ahhoz, hogy elfeledjék, így tulajdonképpen október 31-én éledt újjá a szokás, vagyis az ír–francia jelmezes ünnepségen. Amerikában ráadásul a „kopogtatás” nem korlátozódott a katolikusokra.

A különféle bevándorlók különféle szokásainak és hagyományainak keveredése az, amit mi halloweenként ismerünk, és amely ünnep az 1800-as évek elejére megvetette a lábát az Egyesült Államokban. A mai napig idegen ünnepnek számít Európában, még azokban az országokban is, ahonnan pedig azok a bizonyos szokások származnak.

Na de mi a helyzet a boszorkányokkal?

Nos, ők utolsó hozzávalóként kerültek az üstbe. Az üdvözlőlap-gyártás keverte őket bele a késő 1800-as években. A halloween már eleve „hátborzongató” volt, szóval miért ne kaphattak volna a boszorkányok is helyet az üdvözlőlapokon? A halloweeni üdvözlőkártyák nem hozták a várt sikert (bár a közelmúltban újjáéledni látszik népszerűségük), a boszorkányok viszont megmaradtak.

Ugyanez a történet a töklámpásokkal (jack-o’-lanterns) valamikor az 1800-as évek végén. Néhány rosszul informált folkloristának köszönhetők, akik abban a hiszemben éltek, hogy a halloween egy druida és pogány eredetű ünnep. A fehérrépából (nem tökből) készített lámpások az ősi kelta szüreti ünnepségek szerves részét képezték, ez a szokás alakult át az amerikai halloween ünnepek során tökből készült lámpássá.

A következő alkalommal, ha valaki azt állítja, hogy a halloween csak egy gonosz trükk, amellyel gyermekeket igyekeznek rávenni az ördög imádatára, azt javaslom, meséljük el nekik a Mindenszentek előestéjének valódi történetét. Segítsünk megismerni eme ünnep keresztény vonatkozását és jelentőségét, a két rákövetkező nagyobb és fontosabb katolikus ünneppel együtt.

Az írás szerzője Augustine Thompson domonkos atya, a Virginia Egyetem vallástudományi professzora. Első megjelenés a Catholic Print magazinban, 2000-ben.
A fordítást a Kreatív Kontroll Kft.-nek köszönhetjük.

Ha a Mindenszentekről olvasnál bővebben, ajánlom tavalyi írásomat.