Az elmúlt években idehaza történt bestiális gyilkosságok után időről időre fölmerült a halálbüntetés visszaállításának kérdése. Ez jórészt politikai vitákban csúcsosodik ki, pedig alapvetően erkölcsi kérdés. Mit mond az Egyház a halálbüntetésről?
Legelőször szeretném leszögezni, hogy nem konkrét eset kapcsán és nem politikai jellegű vagy vitaindító ez az írás. Pusztán bemutatja a Katolikus Egyház, egyébként az elmúlt pár évtizedben kissé bonyolulttá formálódott véleményét a halálbüntetés kérdéskörében.
Maga a halálbüntetés egyidős az emberiséggel. Az ószövetségi ius talionis (szemet szemért, fogat fogért) egy korra jellemző jogrendszer (hasonló Hammurapi, Manu vagy a Korán törvényeihez). Az Újszövetség azonban már a földi törvénykezésen túli igazságokat tár elénk. A halálbüntetés egyrészt megjelenik a keresztre feszítéssel Jézussal szemben, másrészt viszont Pál apostol is elfogadhatónak tartja (Róm 13,4). Pál ugyanis feltételezi, hogy a kardot viselő államhatalom Isten helytartójaként viselkedik, s ebből következtethetünk, hogy elvileg halálbüntetést is kiszabhat.
A felvilágosodás után a halálbüntetés vissza kezdett szorulni a fejlett társadalmakban. De ezzel együtt a vallásosság állami formája is: a hangadók ma is azt mondják, hogy az államnak semmi köze sem legyen az egyházhoz. Ezzel pedig konkrétan azt állítják, hogy az állam nem Isten helytartója többé. Ha pedig ez így van, akkor Pál halálbüntetést megengedő sorai is érvényüket veszthetik. (Pál szavai nem konkrétan a halálbüntetésre vonatkoztak, hanem a felsőbbségekre, így például az államra: s kijelenti, hogy add meg az adót annak, akié, s ebből következően a kereszténynek mindaddig törvénytisztelőnek kell lennie egy államban, míg a földi jog nem áll szemben az isteni törvénykezéssel.)
A helyzet éppen ezért bonyolult: mivel a Szentírás közvetlenül nem foglalkozik a halálbüntetés morális vetületével, ezért a katolikusok szerencséjükre másik nagy tekintélyhez, a Szenthagyományhoz fordulhatnak. Az Egyház hozzáállása viszont hasonlóan bonyolult lehet, mivel az elmúlt évtizedekben mintha némileg változás közben lenne. De kezdjük korábbról!
Az egyházi halálbüntetés
Sokan róják az egyház számlájára az inkvizíció halálos ítéleteit, bár jó tudni, hogy halálos ítéletet nem hozhatott az egyház, mindig a világi hatóságok hozták meg, a hóhér is mindig világi személy volt. Az egyház a halálra ítéleteknek kegyelmet kért, melyet talán kivétel nélkül megtagadtak. Viszont a vizsgálat egyházi bíróság előtt is történhetett.
1215-ben a negyedik lateráni zsinatban III. Ince pápa többek között megtiltja a halálbüntetés kiszabását a papok részéről:
„Egyetlen klerikus se mondjon ki és ne hozzon halálos ítéletet, semmilyen véres büntetést ne gyakoroljon, és ne vegyen részt ilyen ügyekben. Ha valaki ezen tilalom okából az egyház embereinek, klerikus tagjainak kárt okozni merészel, legyen az egyházi hivatal által megbüntetve. Továbbá egyetlen klerikus sem diktálhat és nem szerkeszthet olyan írást, amelynek tárgya véres megtorlás, következésképpen a fejedelmi bíróságokon ezt a feladatot ne klerikusokra, hanem laikusokra bízzák. Egyetlen klerikus sem lehet portyázók, poroszlók, fegyveresek s más vérontó emberek vezetője. Sem diakónus, sem archidiakónus, sem pedig pap nem gyakorolhatja a sebészetnek azt a részét, amely kiégetést vagy kimetszést igényel. Senki nem végezhet hideg- vagy forróvíz-, illetve tüzesvas-próba szertartásánál áldást vagy megszentelést.”
Ebből következően sem tudtak halálos ítéletet hozni. De az, hogy egyházi személynek tiltják a halálbüntetés kiszabását, még nem jelenti, hogy laikus nem gondolhatja másképp.
Mit mond a tanítás?
Ha egy katolikus bizonytalan egy erkölcsi kérdésben, fordulhat a katekizmushoz, melyből megismerhetjük az egyházi tanítást. Természetesen nem dogmatikus kérdésekről van szó, a különvélemény nem tiltott a legtöbb esetben, de míg például az eutanázia vagy az abortusz pártolóit csak bajosan nevezhetjük katolikusnak, addig a halálbüntetés kérdésében kivételesen nem kapunk sok segítséget.
Az állami hatalomnak kötelessége a vétség súlyosságának megfelelő büntetést hozni (KEK 2266). A büntetés célja egyrészt a károk reparációja (a súlyos bűncselekmények például közvetlenül a társadalmat is támadják, nem csupán a valós sértettet), valamint a közjó szolgálata. Emellett a büntetés lehetőséget ad a megbüntetett számára engesztelődni. Csakhogy vannak igen súlyos emberi bűnök...
És itt a katekizmus elvi éllel kijelenti: „Az Egyház hagyományos tanítása – a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve – nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben.”
Ebből tehát az következik, hogy az egyház elvileg engedélyezi a halálbüntetést. Ugye, milyen egyszerű lenne így?
Csakhogy eközben az elmúlt néhány pápai vélemény itt is bonyolítja a helyzetet. A folytatás előtt szögezzük le: a fentiek alapján az egyház elvileg (a tettes kilétének teljes bizonyítása mellett és aszerint, ha ez az egyetlen járható út) engedélyezi a halálbüntetést. De Boldog II. János Pál pápa még hozzátette (és ez is olvasható a katekizmusban):
„Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával.
Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta »immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul«.”
Elvileg tehát lehet, de a pápa szerint nem biztos, hogy előfordul olyan eset, mikor erkölcsileg is megfelelő. XVI. Benedek emeritus pápa ezt később megerősítette.
Aquinói Szent Tamás, Szent Ágoston és Alexandriai Kelemen alapján az Egyház ezt az álláspontot tartja fönn immár évszázadok óta. Elvi lehetőséget ad a halálbüntetésre. XI. és XII. Pius pápa is az 1900-as évek derekán kivették az ötödik parancsolat („ne ölj”) védelme alól azokat, akik halálra méltó tettet követtek el, mert ezzel önmaguk lemondtak az életre való jogukról (DS 3720–22). De ettől még a katolikus egyházi álláspont változatlan volt: amely államban fönntartják a halálbüntetést, ott lehetőséget kell adni a kegyelemre, valamint csak akkor végezhető el, ha a társadalom ezáltal nem sérül és a közjó ezt kívánja. Ahol pedig a közrend nem sérül ettől, ott a halálbüntetést el kell törölni.
Halálbüntetés-e a háború?
A kérdés kissé olyan, mint mikor fölteszik, hogy keresztények harcolhatnak-e. A tábori püspökségről szóló írásomban már kifejtettem, hogy amikor csak lehet, el kell kerülni a háborút, de ez nem mindig lehetséges. A keresztény erkölcstan ismeri a bellum iustum fogalmát, az igazságos háborúét. Senki sem várhatja, hogy az ember hagyja magát eltaposni, ha megtámadják: s a védekező háború éppen ezért végső esetben elfogadható.
Ugyanez igaz a mindennapjainkra is. Nem kell bárgyúan nevetnünk, ha megaláznak vallásunk miatt vagy támadnak minket. Aki lelkülete megengedi, az fölveheti a kesztyűt, és jogos védelmi helyzetben visszavághat mindaddig, amíg célja nem önmaga felmagasztalása, hanem a lelki integritásának megőrzése.
A pap személyesen nem fog fegyvert, de olykor előfordulhat, hogy az állampolgárok védelme érdekében a keresztény laikusnak kötelessége fegyvert ragadnia. Ilyen esetekben a pap bátoríthat. Sokan félreértik, mikor például az orosz hadsereg fegyvereit megáldja egy ortodox pap. Nem azért áldja meg, hogy nagyobb ereje legyen és sok ellenséget megöljön, hanem azért, mert halálveszélybe kerülő ember viseli majd, és neki szeretne biztonságot, jó szerencsét adni az áldással. Ez a lelkületbeli különbség.
Az extrém pacifizmus, mikor valaki a tömeg nyomorúsága és halála ellenére is az úgynevezett békés megoldást keresi, valójában erkölcstelenség. Ha a háború pozitív kimenetele valószínű, minden lehetséges megoldást már megpróbáltunk és a megszüntetendő rossz van olyan szörnyű, mint maga a harc, akkor a háború is megoldás lehet. A halálbüntetés kérdésköre és vitája hasonlóan sok korláttal képzelhető el.
„Mielőtt a csata megkezdődnék, lépjen elő a pap, és szóljon a harcosokhoz!” (MTörv 20,2)
A szent élet
A polémia valóban nehezen érhet a végére: az emberi élet szent, magán viseli Isten kezének a nyomát. Minden ember arcában láthatjuk Krisztust is. Ám ennek ellenére is előfordul, hogy olyan bestiális, az emberiességet nyomokban sem hordozó emberállatok tettei után, melyekből jutott néhány nekünk az elmúlt években, elbizonytalanodunk, hogy vajon mindenkibe költözött-e lélek... Bármilyen eretnekül is hangzik, néha tényleg nehéz hinni benne, hogy valaki még visszaengedhető valaha a társadalomba. Ha viszont nem, akkor a társadalom viseljen-e további károkat az eltartásával? S hol a határ, mennyi kényelmet biztosítsunk neki? Meddig elvárható és alapvető az ellátás és honnan kínzás?
Ámha az élet szent, és valaki mégis öl, előre megfontoltan, kegyetlenül, akkor nem maga jelenti-e ki, hogy nem ismeri el az isteni és emberi törvényeket? Ha ez az ember szabadul és újra öl, vajon nem felelős-e a társadalom, mely szabadon engedte?
„Ha gonoszat teszel, félj, mert a felsőbb hatalom nem hiába visel kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn.” (Róm 13,4)
Ezek a kérdések láthatóan évszázadok óta velünk vannak. Olykor változik a társadalmi nézőpont, de meg nem szilárdul, a vita újra fellobban. Az ilyen kérdésekben egy katolikus hívőnek mindig egyénileg kell mérlegelnie, és a legjobb lelkiismerete szerint álláspontot foglalni. Amit tilos: gyűlöletből cselekedni, a gyűlölet által vezérelni az életünket. Igaz, a hóhér sem gyűlöletből dolgozik.
Utolsó kommentek