Remegve dohognak több blogon is, hogy Orbán Viktor miniszterelnök ötvenedik születésnapjára egy budapesti templomban hálaadó szentmisét mutatott be Osztie Zoltán atya. Hogyan történhet ilyesmi? Valóban politikai nyomásra szinte szentek közé emelik a miniszterelnököt s vajon előfordulhat-e ilyen mise például Gyurcsány Ferencért, aki feleségének családjában pápamerénylő is előfordult? A válasz egyszerű: nemcsak előfordulhat, de valóságosan elő is fordult...
Először is tisztáznunk kell néhány fogalmat, mert a kritikusok általában nem lépnek közel ahhoz, amiről beszélnek. Ha elmennének egy misére, előfordulhatna, hogy a liturgia elején a pap például olyasmit mond, hogy elhunyt János testvérünkért ajánljuk misénket. Persze másért is fölajánlhatják a hívek, mondjuk bőséges gyermekáldásért vagy a papi hivatás méltóságának megőrzéséért. Mindezek előfordulnak, sőt olykor összegyűjtik a gyülekezet imaszándékait, és azokért imádkoznak. Ilyenek ezek a katkók.
A hálaadó szentmisében nem annak adunk hálát, akiért szól, hanem Istennek, nekünk ő a főnökünk, és áldást kérünk arra a személyre vagy szándékra. Ezt nem kizárólag azért tesszük, mert szeretjük az illetőt, hanem azért, mert mindenki megérdemli ezt. Természetesen nem tagadható, hogy aki ilyen misét kér, jellemzően igencsak szereti, akiért megrendeli. De itt a kulcsszó: ezt meg kell rendelni.
Mielőtt fölcsattanna a dohogás, hogy megint pénzt húz le az Egyház, el kell mondanom, hogy a jellemzően egyórás mise díja nem túl borsos, én például keveslem. A budapesti Szent István-bazilikában, tehát a főváros legjelentősebb, bazilika rangban álló templomában körülbelül 2800 forint, ennyiért még az orgonák is megszólalnak (kérhető olcsóbban csendes mise is). Mondanom sem kell, hogy hónapokra előre minden nap le van foglalva. (A házasságkötést tervezők körében terjedő elképzelést itt cáfolnom kell: a kupolateremben nem lehet after partyt tartani.)
Magánvéleményem szerint egyáltalán nem szerencsés Orbán Viktorért (vagy bármely más vezető politikusért) szentmisét kérni és azt nyilvánossá tenni. Ez botrányokozásra alkalmas, amely az Egyháznak, ezen keresztül pedig a hit hitelének árt. Azt nem tartom rossznak, ha néhány buzgó rajongó mint magánszemélyért kér misét, de ilyenkor célszerűnek tartom, hogy csak a keresztnév hangozzék el. Akik rendelték, tudják, kiről van szó, és szerintem Isten a médiában történő reklámozás nélkül is kibogozza, hogy kinek szeretnénk kiimádkozni egy piros pontot, mert úgy érezzük, ráfér.
Nem volt ilyen felháborodás 2011-ben, mikor az erzsébetvárosi Rózsák terén álló görög katolikus templomban Gyurcsány Ferencért ajánlottak misét. (Ez a templom nem egyezik meg a tér közepén álló, általam már meglátogatásra javasolt katolikus plébániatemplommal, amelyben egyébként a múlt héten éppen a bíboros atya vizitált.) A Demokratikus Koalíció által kért misén még a káplán sem tudta, ki az a Ferenc, akiért imádkoznak. Utólag a magyar görög katolikus egyház azt mondta, nem tartja szerencsésnek a politikai célú imádságot, de persze ha már így alakult, nem kívánnak rosszat a korábbi kormányfőnek. Körülbelül ennyit lehet tenni egy sajtóközleményben, a belső vizsgálat meg más tészta.
Rendkívül szerencsétlennek tartom egyébként, hogyha egy pap reverendában (az általam humorból következetesen fellépőruhának nevezett egyenruhájában) politikai véleményt fogalmaz meg. Teheti, hogy magánvéleménye legyen, de mint a szolgálati papság tagja, rendkívül fontos, hogy ne okozzon botrányt. Például Don Gallo atya, mikor homoszexuális szervezeteket támogat vagy néhány őrült pillanatában a kábítószer-fogyasztással kapcsolatos törvények lazításáért tüntet, magánvéleményét papként adja elő, amiért reményem szerint minél hamarabb felelősségre vonja majd a Szentszék. Nyilván gond van annak az atyának a fejében, aki kommunista eszmékkel azonosul. De hát látjuk, hogy ilyen is van.
Katolikusok a politikában?
Az viszont a lelkipásztori feladatokból következik, hogy egyféle iránymutatást nemcsak adhat, de erkölcsi kötelessége is adni a papnak. Nyilván vannak olyan alapvető értékek, melyeket mi, katolikusok vallunk, és ha jön is néhány ellenvélemény a klérusból, összességében itt azért konszenzus van. Ha ennek megfelel egy irányzat, azt lehet támogatnia. De szerintem nem a szószékről, mert ott csak Istennek van helye. Még a plébániai hirdetmények mise végi felsorolása is szerintem deszakralizálhatja a templomlátogatás élményét, de ez szabályos.
Régóta tervezem, hogy írok arról, szerintem lenne-e helye katolikus politikai szerepvállalásnak. Nem lehet nem észrevenni, hogy a magyar püspökség is milyen óvatos a témával kapcsolatban, még a hitoktatás kapcsán is az utolsók között szólalt meg Erdő Péter prímás atya, mikor már látszott, hogy a kiforratlan koncepció az oktatásnak árthat. Nem mi kértük, de nagy öröm, hogy valamivel több mint a szülők fele egyházi katekizmust kért a gyermekének.
Szerintem kellene katolikus politika, de közben nem felejtem el egy amerikás újprotestáns könyvében olvasott gondolatot, mely szerint éppen a katolicizmus legnagyobb tévedése volt részt venni az állam működésében. Szerinte szükségszerűen bemocskolódik az, aki politizál, és ennek az egyháztól távol kell lennie. Egyetértek vele is abban, hogy a politikai színtéren szükségszerű lenne a folyamatos támadásokat és hiteltelenítési kísérleteket elbírni, és ez méltatlan. Volt azonban katolikus párt az újkori történelemben is, és jelenleg a katolikus álláspont annyira nincs képviselve a hazai politikai palettán, hogy azért érdemes lenne az Egyházon belül erről párbeszédet folytatni (ami pedig épp a végtelenségig szokott tartani nálunk).
Bántó, hogy politikai szerepvállalással támadnak minket, mikor a KDNP tagjai reformátusok, többen lelkészek is. Nálunk elő nem fordulhat most, hogy egy pap főállású politikus legyen, de a protestáns felekezetekben ez elég elterjedt. A sokat kárhoztatott, minket pedig sokszor támadó Hit Gyülekezete részéről Németh Sándor is aktív politikai véleményt hangoztat, Amerikát pedig protestánsok alapították és ma is erős jelenlétük van, sőt kreacionisták vesznek részt politikai döntésekben. Ezzel szemben a katolikusok kicsit olyanok nekem néha, mint a németek, akik terhelt múltjuk miatt már annyira igyekeznek jók lenni, hogy az célszerűtlen. Pedig nem szabad elhinni, hogy te rossz vagy, hiába susogják kánonban a füledbe.
Orbánt sokan a kilencvenes évek elején tett néhány megjegyzése miatt antiklerikálisnak tartják. A hírhedt „Csuhások! Térdre imához!” felkiáltása bár erősen él a néptudatban, nem bizonyítható, hogy megtörtént. De voltak más, akár blaszfémikusnak is tartható kijelentései, például mikor a Parlamentben odakiáltotta az akkori kereszténydemokratáknak, hogy „Remélem, a kereszténydemokraták tapsolnak. Tapsot kérek Jézus Krisztus nevében!” (1991. június 10.). A csuhások (itt: papok) szidása persze nem üdvös cselekedet, de hát húsz éve történt, és magamból kiindulva is tudom, hogy amíg kívülről szemléli az ember az egyházat, könnyű meredek kritikákat megfogalmazni. Utólag sokszor látja az ember, hogy tévedett. Önmagában ettől nem lesz valaki kegyvesztett; ha megbánta, hát akkor semmi gond.
A miniszterelnök azt mondja, hogy házasságkötése után kezdett benne erősödni a kereszténység iránti vonzódás (igaz, 1986-ban kötött házasságot, így úgy tűnik, még vagy tíz évig erős kritikai véna volt benne). Szerintem nem én vagy valaki más dönti el, hogy valaki keresztény-e. Az azért kijelenthető, hogy Orbán bizonyosan nem katolikus. Gyermekeit és házasságát az azóta a metodista egyháztól is eltanácsolt egykori lelkész, Iványi Gábor áldotta meg, aki amúgy a Demokratikus Koalíció köztársasági elnöknek javasolt... szóval azért mindezek után mégis érzi az ember, hogy ami hittel kapcsolatos, talán jobb is, ha távol marad a politikától. Persze ez csak eszmény, mert a valóságban nyilvánosan is képviselnünk kell(ene) az értékeinket. De jobban örülnék, ha az Országgyűlésben ülne egy-két katolikus teológus, aki nem felszentelt pap.
Ja, és még valami, amiért a tolerancia nevében föl lehet minket koncolni: a múlt héten a Szent István-bazilikában a pénteki szentmisét azért mutatták be, hogy a francia példához hasonlóan máshol ne engedélyezzék a homoszexuálisok házasságát. Ilyen is előfordul.
(A pápa szerint az ateisták is üdvözülhetnek. Nem újdonság, de meglepődtek sokan, így a következő bejegyzés erről szól majd.)
Utolsó kommentek