Militia Christi

Szerző: Georges L'Auné

A Buddha tanításai szerint a szellemi ösvény keresése szenvedésből születik. Végső soron minden emberi probléma a szenvedésre vezethető vissza, ezért a Buddha szerint olyan módszerre van szükség, amely nem felületi kezelést nyújt, hanem véglegesen megszünteti a problémát.

Bikkhu Bodhi szerint, amikor felismerjük, hogy a szellemi útra való rálépés nem fényekkel és eksztázissal kezdődik, hanem a szenvedés aktív befogadásával, akkor ez a felismerés szükségszerűen felforgatja megszokott életünket, gúnyt űzve mindennapi foglalatosságainkból. Ekkor szólít meg minket egy mélyebb valóság, és ekkor kerülünk szembe egy új, az eddigieknél hatalmasabb nehézséggel. Hiszen miután felismerjük a szellemi út szükségességét, azt is felfedezzük, hogy a spirituális tanok közel sem egyfélék, és sokszor össze nem egyeztethetőek.

El kell vetnünk a manapság oly népszerű eklektikus megközelítést. Sokan nemes egyszerűséggel összeválogatják a különféle tradíciókból mindazokat az elemeket, amelyek alkalmazhatónak látszanak önnön szükségleteik kielégítésére. Így kombinálják egyesek a keresztény imádságokat a zsidó kabbalával, a tibeti éberségmeditációt a dervistánccal.

Az eklektikusság nem jelent megoldást: hamar elkopik és végső hordozónak totálisan alkalmatlan, hiszen fogyatékossága abban rejlik, hogy voltaképpen meghamisítja azokat a hagyományokat, amelyekből merít, hiszen a nagy szellemi hagyományok nem független technikákként kínálják magukat, a tanítványoknak pedig semmiféle joguk nincs ahhoz, hogy kiemelhessék ezeket saját összefüggéseikből és tetszőlegesen újrakombinálhassák.

E hagyományok tanaikat és távlataikat tekintve lényeges különbségeket tartalmaznak, ezeket az oppozíciókat pedig nem lehet feloldani azzal a sötét, liberális nézettel, hogy tulajdonképpen ugyanazon dolgok eltérő magyarázatairól van szó.

Ebben az írásban arra teszünk kísérletet, hogy rávilágítsunk a buddhizmus és a kereszténység alapvető különbségeire, és apró hasonlóságaira. Hiszen a szellemi út követése nem cipővásárlás, ahol saját ízlésünknek és kedélyállapotunknak megfelelően, feminin viselkedésformákat magunkra öltve kényünkre-kedvünkre válogathatunk a nekünk tetsző darabok közül. A szellemi út házasság: szent és felbonthatatlan kötelék. E blog szerzőpárosa lándzsát tör Krisztus és az Ő tanítása mellett, ez viszont nem jelenti azt, hogy zsigerből elutasítanánk más szellemi tradíciókat. Az alábbiakban kísérletet teszünk a Buddha tanításainak rövid összegzésére.

Meg kell vizsgálnunk tehát a buddhista tradíció kulcsfogalmait, hogy nagyobb rálátást nyerhessünk erre a szellemi hagyományra. Jelen írásunkban mi csak a Dhammával, a Buddha tanításával kívánunk foglalkozni, és azzal, hogy ez milyen megoldást kínál a szenvedés problémájára.

A szenvedés problémájával a Buddha nem csupán érintőlegesen foglalkozott. Ezt tette tanításának alappillérévé. Az üzenetét összegző Négy Nemes Igazságot azzal a kijelentéssel kezdi, hogy az élet elválaszthatatlanul összekapcsolódik valamivel, amit ő dukkhának nevez.

A dukkha páli szót gyakran fordítják szenvedésnek, jóllehet valójában valami mélyebbet jelent, úgymint fájdalom és gyötrelem. A Buddha szerint a dukkha ténye az egyetlen igazi szellemi probléma és arra a kielégítetlenségre utal, amely a megvilágosodottak kivételével mindannyiunk életén végighúzódik fájdalom, elkeseredettség vagy csalódottság formájában. A többi problémát - a teológiai és metafizikai kérdéseket - nemes egyszerűséggel félretolja, mint a „nem a megszabaduláshoz vezető kérdések körét”. Amit ő tanít az nem más, mint a szenvedés és a szenvedés vége, a dukkha és annak megszüntetése.

A Buddha szerint a szenvedés eleve benne rejlik az élet fizikai folyamataiban, úgymint a születés, az öregedés és a halál aktusaiban (sőt, még a szomjúságban és az éhségben is), de még az örömeink sem mentesek a dukkhától. Hiszen amíg tartanak, addig boldogságot nyújtanak, de mivel nem tartanak örökké, így végül elmúlásukban az elszenvedett veszteség hiányérzettel tölt el bennünket.

Életünk nagy részét az örömre való vágyakozás és a fájdalomtól való félelem tölti ki, az igazi megelégedettség pedig mindig elérhetetlennek tűnik, végül pedig utolér minket a végzet. A Buddha tanítása szerint azonban még a halál sem hozza el a dukkha végét, mivel az életfolyamat nem ér véget a halállal. Amikor az élet egy helyen, valamely testben befejeződik, a „tudati folytonosság” vagy egyéni tudatáram újra felbukkan valahol, egy új testben, mint anyagi hordozóban. A létszomjtól hajtva újra meg újra ismétlődik a körforgás - születés, öregedés és halál.

A Buddha tanítása szerint az újjászületések e körforgása, a szanszára vagy „vándorlás” időtlen idők óta zavartalanul zajlik és nincs időbeni kezdete.

A Buddha különböző olyan létsíkokról számol be, ahol újjászülethetünk: a kínszenvedés birodalmában, az állatok birodalmában, az emberi szférában vagy a mennyei boldogság birodalmában, ám a Buddha szerint ezen világok közül egyik sem nyújt végleges menedéket. Az élet mindegyik síkon véges, mivel múlandó. Ez a dukkha legmélyebb jelentése.

A Buddha tanítása terjedelmes részét annak szenteli, hogy feltárja a „dukkha eredetének igazságát”. Ezt az eredetet szerinte saját magunkban találjuk meg, abban az alapvető romlottságban, amely egész lényünket áthatja, megrontva ezzel a tudatunkat és zűrzavart okozva bennünk és körülöttünk.

E romlottságra való hajlamunk bizonyos egészségtelen lelkiállapotainkhoz való ragaszkodásunkban érhető tetten, amelyeket páli nyelven kilészáknak hívnak és rendszerint „szenveknek” szokás fordítani őket. A legalapvetőbb szenvek:

• mohóság (lóbha), amely önközpontú vágyat jelent (pl. hatalomvágy, élvezetek hajszolása, birtoklási vágy)

• ellenszenv (dósza), amely negatív viszonyulást jelent (pl. harag, gyűlölet, erőszak)

• káprázat (móha), amely szellemi homályt jelent (az érzéketlenség vastag burka, az ostobaság, amely megakadályozza a tisztán látást)

A Buddha tanítása szerint minden más szenv ebből a három gyökérből sarjad (pl. az önhittség, az ambíció az arrogancia és a többi) és egyetlen szenvből jön létre valamennyi. Ez a kezdeti szenv nem más, mint a szellemi vakság vagy a nem-tudás (avidzzsá).

Ez a szellemi vakság nem csupán a tudásnak a hiányát jelenti, hanem ez egy a tudatot beárnyékoló sötétség, amely a dukkha elsődleges forrása. Olykor passzívan működik: ilyenkor elhomályosítja a látásunkat, és bégető birkákként éljük sanyarú hétköznapjainkat. Máskor viszont tevékeny szerepet játszik: ilyenkor eltorzult gondolatok egész tömegét idézi fel, amelyeket a tudat a világnak tulajdonít (lásd: Krisztus helytartója pedofil stb.), nem ismerve fel, hogy ezek csak a saját hamistudatunk primitív és alacsonyrendű konstrukciói.

A Buddha üzenete magába foglal egy gyakorlási módszert is. Egy olyan utat, amely elvezet a szenvedés megszüntetéséhez. Ez az út a Nemes Nyolcrétű Ösvény (arija atthangika magga). A Nemes Nyolcrétű Ösvény képezi a Buddha tanításának szívét. Ennek részei:

• helyes szemlélet

• helyes szándék

• helyes beszéd

• helyes cselekvés

• helyes megélhetési mód

• helyes éberség

• helyes erőfeszítés

• helyes elmélyedés

A Buddha ezt az ösvényt a középső útnak (maddzshimá patipáda) nevezi. Azért középső, mert elkerül két szélsőséget, két félrevezető próbálkozást a szenvedés megszüntetéséhez.

Az egyik véglet az érzéki örömökben való tobzódás, amit a Buddha úgy jellemez, mint „alacsony szintű, alantas, közönséges, világias és nem célravezető”, a másik véglet pedig az önsanyargatás gyakorlata, amikor a test kínzásával próbáljuk elérni a szellemi szabadságot. A Buddha ezt a második gyakorlatot is úgy jellemzi, mint ami „fájdalmas, alantas és nem célravezető”.

A középső út, a Nemes Nyolcrétű Ösvény „látást és tudást hoz létre, a békéhez, közvetlen felismeréshez, a megvilágosodáshoz, a nibbánához vezet”.

A gyakorlás szempontjából a Nemes Nyolcrétű Ösvény három csoportra osztható:

1. Az erkölcsi fegyelem csoportjára (szílakkhandha), ami a helyes beszédből, a helyes cselekvésből és a helyes megélhetési módból tevődik össze.

2. Az elmélyedés csoportjára (szamádhikkhandha), amely a helyes erőfeszítésből, a helyes éberségből és a helyes elmélyedésből áll.

3. A bölcsesség csoportjára (pannyákkhandha), amelyet a helyes szemlélet és a helyes szándékok alkotnak.

A világi helyes személet a kamma törvényének és a cselekedetek erkölcsi következményeinek világos megértését jelenti. Szó szerinti elnevezése a „tettek birtokoltságának helyes szemlélete” (kammaszakatá szammáditthi), aminek a kifejezését a következő szövegfordulat fogalmazza meg: „A lények saját tetteik tulajdonosai, saját tetteik örökösei; a tetteikből származnak, a tetteikhez kötődnek, a tetteik tartják fenn őket. Bármit tesznek, akár jót, akár rosszat, annak örökösei lesznek.”.

A kamma szó maga tettet jelent. A cselekedetek közül a buddhizmusban a szándékos cselekvés a lényeges, vagyis azok a tettek, amelyek akaratilag meghatározottak, mivel a Buddha szerint az akarat ad a tetteknek etikai jelentőséget. Ezért a Buddha a tettet a szándékossággal azonosítja.

A kammán belül megkülönböztetjük a károsat (akuszala) és az üdvöset (kuszala). Káros kamma az, ami erkölcsileg elítélendő, a szellemi fejlődésre rombolóan hat, és mások (ezáltal önmagunk) szenvedését idézi elő. Az üdvös kamma viszont az, amely morálisan helyeslendő, valamint mások (és ezáltal önmagunk) számára gyümölcsöző és hasznos.

A káros kamma tíz fajtáját az alábbi lista tartalmazza (érdekes hasonlóság a Tízparancsolattal):

1. Élet elpusztítása.

2. Elvenni, ami nem a miénk.

3. Helytelen viselkedés az érzéki örömök tekintetében.

4. Hazug beszéd.

5. Rágalmazás.

6. Durva beszéd.

7. Haszontalan fecsegés.

8. Mohóság.

9. Rosszakarat.

10. Hibás nézetek.

Az üdvös kamma ennek a tíznek az ellenkezője: tartózkodás az első hét fajtától, mentesnek lenni a mohóságtól és a rosszakarattól, valamint helyes szemlélettel rendelkezni.

A Buddha tanítása szerint mindaz, ami vagyunk a tapadás öt halmazatának (panycsupádánakkhandhá) elemeiből tevődik össze: anyagi formák, érzések, lelki-szellemi képzőerők, észlelések és tudat, melyek mindegyikéhez tapadunk. Ezért minden tapasztalatunk a dukkha körébe helyezendő, sőt: egész létünk a dukkha öt halmazata, vagyis maga a dukkha.

A Buddha szerint a dukkha oka a sóvárgás. Ahhoz, hogy megszabaduljunk a dukkhától, meg kell szüntetnünk a sóvárgást.

Nyilván rengeteg lényeges és mély tanítással rendelkezik még a buddhizmus, a fenti vázlat viszont éppen elegendő ahhoz, hogy összevethessük ezeket a tanításokat a kereszténység tanaival.

A buddhizmus tehát elsődleges célul a szenvedés megszüntetését tűzte ki, míg Krisztus urunk éppen azt tanította nekünk, hogy a szenvedés felvétele lényeges eleme az üdvösség felé vezető utunknak.

„És a ki föl nem veszi az ő keresztjét [rész 16,24.25. Márk. 8,34. Luk. 9,23.14,27.] és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.” [Máté 10:38]

A Buddha szerint a mennyek országa csupán egy lehetséges, bár véges létállapot, a mi hitünk szerint viszont az egyetlen cél, örökkévaló és épp a szenvedés magunkra vételével érhetjük el.