Az ünnep nagyon jót tesz a léleknek, mert olyan, mint az üdülés: kitörés a hétköznapokból, az egyhangúság és az unalom legyőzése azzal, hogy rácsodálkozunk a világra. Lehet másképp élni. A keresztények számára a vasárnap is minden héten ünnep, de vannak még fontos napok, például a november elsejére eső Mindenszentek. A vallástalanodás során a szakrális tartalommal rendelkező ünnepek materiálissá váltak. Az ünnepre ugyanis van igény, de a meghitt lélekemelés helyett egyféle bulizós gőzkiengedés a piros betűs nap. Olcsó ünnepélyek vannak.

Ez az értékromlás szerintem szemmel látható, hiszen az már tényleg közhelyszerű, hogy központi ünnepünk, a karácsony nemcsak a szeretet ünnepévé enyhült, hanem egészen a fogyasztás diadaláig korcsosult, legalábbis a tömegember számára. De az ünnep mindig jelen van, már a pogány világban is ismerték a fontos napokat, melyeket a kereszténység szakrális tartalommal töltött föl (minderről egy korábbi bejegyzésben írtam néhány sort).

A Mindenszentek helyett ma már az amerikás Halloween, egy bevallottan pogány gyökerű ünnep a népszerű. A Mindenszentek azonban nem erről szól, bár nem is arról, hogy kizárólag ezekben a napokban látogassuk meg a temetőt. A karácsony lényege sem az, hogy csak azon a napon szeressük a családunkat, de egy kitűnő emlékeztető, egy felkiáltójel azok életében, akik ezt elfelejtették volna. A halottak napjával sokan összekeverik, pedig az november másodika. Ezen a napon emlékezünk meg halottainkról, és imádkozunk azért, hogy a mennyországban újra találkozhassunk. Ekkleziológiailag, tehát egyháztanilag november másodika a küzdő egyház napja, mikor a hívők buzgólkodnak azért, hogy a tisztítótűzben várakozó lelkekből kipurgálják a bűnt, így a mennybe kerülhessenek. A purgatóriumban várakozó lelkek a szenvedő egyház tagjai, erre emlékeztet a halottak napja.

Mindenszentek nem a halottainkról, hanem a szentjeinkről szól. Tág értelemben véve mindenki szent, aki elfogadta Krisztust és a mennyországba kerül. November elseje a megdicsőült egyház ünnepe, ezért nehéz látni, hogy ez a fontos nap mennyire eljelentéktelenedik a szekularizált világban. Miközben a többség összetéveszti a mai napot a holnapi halottak napjával, épp az ünnep lényege látszik elmosódni: az élő és már meghalt hívek titokzatos közössége a szentség. Ezen a napon azokra gondolunk, akik a mennyországba jutottak, tehát színről színre láthatják a Teremtőt.

Az Egyház Jézus Krisztus kegyelméből a Szentlélek által tudomással bír arról, ha valaki bizonyosan a mennybe jutott. Őket hosszadalmas és bonyolult procedúra után szentté avatják. A szenteket a katolikusok tisztelik, de tudják róluk, hogy nem bűntelenek. Kizárólag a Szűzanya élt immaculare az emberek közül, s még a szentek lelkét is komoly bűnök nyomhatták. Elég csak Pál apostolra gondolni, aki a keresztények egyik legnagyobb gyilkosából vált Krisztus apostolává (s itt látjuk is, hogy a bűntudatosság, amelyről tegnap írtam, mennyire veszélyes lehet, mert elfedi az ígéretet, hogy van bocsánat).

A szentté avatáshoz bizonyított csodatételekre van szükség, melyet világi tudósok, szakemberek is jóváhagynak. A régmúltban persze más szabályok is éltek, de alapvetően az a hit, hogy a szent emberek már biztosan Isten trónjánál ülnek. Fontos azonban megjegyezni, hogy a pokollal fenyegetés miatt gyakran szidott Anyaszentegyház leszögezte: nem tud arról, hogy valaha akárki is a pokolra jutott volna. Lehet, hogy Dante a legmélyebb bugyorba képzelte Júdást, de az Egyház nem tudja, hogy oda került volna. Nincs rá bizonyítékunk, hogy valaha valaki pokolra jutott volna. A poklot sem az egyház találta ki, hanem az Isten nyilatkoztatta ki nekünk, de mindig van rá remény, hogy elkerülhető. A katekizmus még azt is kifejti, hogy öngyilkosság esetén (mikor már elvileg nincs lehetőség az égbekiáltó bűn, tehát önmagunk meggyilkolásának megbánására) is reménykedhetünk benne, hogy az Úr valamilyen módon, amelyet csak ő ismer, ad lehetőséget az ilyen elveszett lelkeknek a bűnbocsánatra. Ennyit tehát a gonosz egyház képéről.

A szentek esetében sem kizárólag a katolicizmus érdekei érvényesülnek. Erre remek példa két egymással ellenálló személy, akik mindketten szentek voltak: I. Kallixtusz pápa vezette be a megbánt bűnök bocsánatát. Ő ismerte föl, hogy bármilyen bűnt megbocsát az Isten, mert az ő szíve túlságosan nagy, mi pedig túlontúl aprók vagyunk, hogy igazán magunkra haragíthassuk. Ehhez viszont őszinte megbánásra van szükség. Többek között ez a nézet okozta az első ellenpápa föllépését: Kallixtusz pápaságát tagadva Hippolütosz ellenpápává vált, saját híveket toborzott. Bár a bűnök bocsánatában nem hitt, egyéb kérdésekben kitűnő ismeretekkel rendelkezett, és bölcsen, tisztességesen élt. S bár támadta az egyházat, szándékai nem voltak sötétek. Az egyház elismeri vértanúnak és szentjei közé fogadta.

Érdekesség, hogy szintén a szentek között vannak azok a gyermekek, akiket Heródes király öletett meg a Messiás érkezésének hírére. Őket nevezzük aprószenteknek.

Ez a nap a katolikusok számára annak az ünnepe, hogy sokan kerültek már a mennybe, s mindannyian, akik reménykedünk benne, hogy a helyes életet jó halál követi, szintén szentek lehetünk. Erre mindannyiunknak van ígérete, méghozzá egy igazán nagy tekintélytől, magától az Istentől. Ő megtartja a szavát, s a kérdés csupán az, hogy mi hiszünk-e neki.