Igen magas egyházi szinten esett szó az elváltak és újraházasodottak kérdéséről az egyházban. A Hittani Kongregáció prefektusa, Gerhard Ludwig Müller a Catholic News Service tudósítása szerint igen részletesen nyilatkozott a helyzetről, ami előrevetítheti, hogy jövőre valamiféle változás állhat be a kánonjogban.
A helyzet a következő: a keresztény felekezetek közül a római katolikus az utolsóként kitart amellett, hogy a házasság feloldhatatlan kötelék, az életben érvényesen egyszer fölvehető szentség. Az egyházi esküvő során maga az egyház csak tanú, a szentséget a felek szolgáltatják ki egymásnak: Krisztus szavaival pedig az, amit itt a földön összekötöttek, ember által szét nem választható.
A protestáns felekezeteknél jóval megengedőbbek, a legtöbb esetben a válás és újraházasodás minden probléma nélkül megoldható. Nagyon érdekes az ortodox keresztények hozzáállása: vallják, hogy a házasságot nem Krisztus hozta létre, de különleges értelmet adott neki az Isten. Bár vallják, hogy csak egyetlen házasság töltheti be tökéletesen a szerepét, lehetőséget adnak a válásra. Érvényesen azonban egyszer újra lehet házasodni, sőt bűnbánati szertartásban akár harmadszor is.
XI. Piusz pápa Casti connubii nevű enciklikája szerint a házasság isteni alkotás, de az emberi szabadságra bízva választhatunk magunk mellé valakit, akinek igenlő választ adunk rá. A II. Vatikáni Zsinat egyenrangúvá tette a házasság két célját: a gyermeknemzést és a felek közös boldogságát, élethosszig tartó teljes önátadását.
Ha valaki megözvegyül, akkor kánonjogilag a római katolikusoknál is köthet új házasságot, de persze igen jó, ha nem teszi. Ami viszont gondot okozhat: ha mindkettő fél életben van, de a kapcsolatuk tönkrement, elhidegültek, akkor a kánonjog lehetőséget ad különválásra (az életük külön folytatására), de érvényes elválásra nem. Ha pedig egy polgári jog szerint elvált katolikus újraházasodik (egyházi esküvője nem lehet, de polgári igen), akkor onnantól a házasságtörés bűnében marad. Aki pedig megátalkodik egy bűnben (tehát tudva és akarva újból és újból elköveti), az kizárja magát az Eucharisztikus kommunióból. Egy második házasságában élő katolikus tehát többé nem élheti át a római katolikus hit leglényegét: nem vehet részt a szentáldozásban.
Eljött a kegyelmi idő?
Én már XVI. Benedek pápa lemondása után úgy éreztem, hogy e bonyolult kérdéskörben változás várható. Nem is a társadalmi változások miatt, hanem mert felemás helyzet állt elő az egyházban. Én is úgy gondoltam, mint sokan mások, hogy a leginkább papabilis Angelo Scola bíboros, aki miséin rendszeresen az áldozásnál kihívja a második házasságukban élőket is, és bár ők nem áldozhatnak, de megáldja őket. Úgy gondolom, hogy ez illő, alkalmas és éppen elégséges gesztus.
Aztán néhány hete Ferenc pápa említette egy nyilatkozatában, hogy eljött az irgalmasság ideje a második házasságban élők számára. Amikor tehát bejelentették, hogy a 2014-es szinódus főrelátora dr. Erdő Péter prímás atya lesz, azonnal tudtam, hogy a fő téma mi lehet. A hivatalos tájékoztatás szerint családpasztorációs kérdéseket fognak megvitatni az egyházi közgyűlésnek is nevezett eseményen, de tudva, hogy a bíboros atyánk nemzetközileg elismert kánonjogász (például ő fordította magyarra az aktuális egyházi törvénykönyvet is), szerintem fontos szerepet szánnak neki a kérdés egyházjogi rendezésében is.
Erre amúgy éppen itt az idő. Nem tudom, hogy más országokban hogyan van, de ami a magyar püspökség alatt történik, az bár a nyilvánosság számára nem látható, szerintem meglehetősen liberális. Jómagam inkább szigorítanék az érseki bíróság mostanság általánossá vált eljárásán, ugyanis egyházjogi lehetősége van amúgy a római katolikus házasság felbontására is. A privilégiumokról külön bejegyzést írtam, itt legyen elég annyi, hogy nagyon magas arányban az egyházi bírósághoz fordulóknak a per végén felbontják a házasságát. Amennyiben pedig ez megtörténik, úgy érvényesen (legalábbis egyházjogilag) új egyházi házasságot köthetnek.
Mi várható jövőre?
Nem szeretnék jóslásba bocsátkozni, mert annak egyházi kérdésekben ritkán van jó vége. Meg kell érteni, hogy Krisztus szeretete és az Egyház között az Eucharisztia az összekötő út: aki pedig megbontja a Krisztussal való egységét (tehát nincs kegyelmi állapotban, mert halálos bűnt követett el), az nem járulhat érvényesen szentáldozáshoz (ha megpróbálja, úgy szentségtörést követ el, mely igen gyakran a Szentszéknek fenntartott automatikus kiközösítéssel jár).
Az érsek a nyilatkozatában megerősítette, hogy a jelenlegi egyházi álláspont nem változott a kérdésben. Lehetőség van áldozáshoz járulni, ha a házasság jogilag fennáll és a gyermekek védelme érdekében sikerül testvéri szeretetben maradnia a párnak. Probléma akkor van, ha különválnak és más-más kapcsolatot kezdenek. Az tehát, ha tönkremegy a házasság, még nem jelenti a kommunióból való kizárást, csak az, ha a házassági esküt megszegik.
Természetesen az Egyház tisztában van azzal, hogy vannak olyan fájdalmas helyzetek, mikor testi vagy lelki bántalmazás merül föl, esetleg már nem tudnak szeretetben együtt élni a felek. Ilyenkor a különválást engedi az egyház, de új házasság érvényesen nem köthető a másik fél haláláig. Az érsek egyébként óva int mindenkit az irgalmasságra való hamis hivatkozástól: természetesen Isten megbocsátó, de ez az irgalmasság nem ment föl az isteni parancsolatok alól. A második házasságban élők ugyanúgy katolikusok és a szeretetközösség tagjai, el kell kísérni őket az úton. De – ahogyan Müller fogalmaz a Vatikáni Hírek fordításában – a lelkipásztori gondoskodás nem korlátozódhat a szentáldozásra, s azzal, ha ők nem áldoznak, csak a Krisztus akaratához való abszolút hűség valósul meg.
Fontos rámutatni, hogy bár a házasság két ember szabad döntésén alapul, de nem csupán ennyi, hanem ezen felül egy egyházi szentség is. Ebből következően az érvényes felbontása sem csupán két személyen áll, hanem az egyházi méltóságon is alapul. Aki egyházi házasságot választ, az a kánonjog szerinti házasságra lép, s ennek természetes jogkövetkezményei vannak.
Kíváncsian várjuk, hogy jövőre milyen választ ad a Szentszék erre a mindennapos problémára.
Utolsó kommentek