A sajtóhírek szerint Ferenc pápa határozottan föllépett egy egykori bíborossal szemben, aki nem megengedhető módon közeledett paptársaihoz. Jézus Natália nővér látomásaiban azt mondta, végtelenül szomorú papjai alkalmatlansága miatt. Mégis akkor mit gondoljunk minderről?
Elcsépelt és unalmas lenne ismételgetni, hogy a pap is csak ember. Ez igaz, nem tagadják a klérust támadók sem. De nézzünk a szívünkbe mi, hívők is: mégis csak mi magunk is sokkal többet várunk el a szolgálati papság tagjaitól, akik életüket szentelték Isten szolgálatának. Minket is megzavar, megbotránkoztat és úton-útfélen magyarázkodásra vagy szemsütött megalázkodásra kényszerítenek az alkalmatlan papok. Ha legyintünk is, hogy ők is csak emberek, valahol elkenjük a gondot: szembe kell néznünk azzal nekünk, katolikusoknak, hogy a mi engedelmességünk, a túlzásba vitt félrenézés okozhatja, hogy a van pap, aki elfárad, elgyöngül, elbotlik, s nincsen senki, aki ezt megelőzné vagy fölsegítené. A probléma pedig óriásivá duzzad.
Az egész gondolatmenetet illendő Boldog II. János Pál pápánktól kezdeni, aki valódi életszentségben élt, és a pápaságnak is új fényt adott. Munkásságában viszont az irgalmasság olyan magas foka jelent meg, mely végül is a klérus tagjai között visszájára is elsült. Létezik visszaélés az isteni kegyelemmel vagy túlzott bizakodás az Úrban. Nem mondhatjuk egy nehéz feladatra, hogy mi nem küzdünk érte, majd Isten elrendezi, mert ő nem egy nyerőautomata, amelybe néhány aprópénz (vagy ima) bedobásával megoldjuk a gondjainkat. (Fontos megjegyeznünk, hogy a visszaélések a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalma során voltak nagyobb számúak, sőt II. János Pál trónra lépésével drasztikusan csökkentek.)
Az Egyház a megbocsátás tanításából következően igyekezett az eltévelyedett papokat megtartani. Vidéki plébániákra küldték őket, belső büntetéseket és fegyelmi intézkedéseket alkalmaztak, s eközben igyekeztek elkerülni a nyilvános botrányt. A katekizmus szerint is súlyosbodik egy bűn, ha botrányt okoz, éppen ezért már csak a bűnbánat sikeressége miatt fontos volt, hogy az ügyek csak akkor derüljenek ki, ha valóban közérdekűek vagy bűncselekmény gyanúját vetik föl. Ezek egyébként ritkák. Az nyilvánvaló egyházi magánügy, ha egy plébános gyenge a prédikációiban vagy több bort fogyaszt, mint az üdvös lenne. Az viszont már nem az, mikor bűncselekményt valósíthat meg.
Mit tegyünk az alkalmatlan papjainkkal?
A világon mintegy 450 ezer katolikus pap él, ezek közül nincsen négyszáz személy, aki érintett lehetett valamilyen módon gyermekbántalmazással. Ez nem mind pedofília, hanem adott esetben egy egyházi iskolában elcsattanó pofon is lehet. A kutatások szerint protestáns lelkészeknél tízszer gyakoribbak a visszaélések, de a leggyakoribbak a tanárok (minden huszadik eset) és szülők (minden negyedik eset!) között. A viccek és médiahírek mégsem ezekről szólnak, mert ezek sajnos nem kirívóak. De különösen súlyos és visszataszító, ha egy olyan ember válik alkalmatlanná, aki valóban nagy erkölcsi parancsokat képvisel.
Meg kell látnunk, hogy hiába papolunk arról, hogy az isteni igazságot nem a papság képviseli, hanem az magából a Szentírásból és Istentől ered, mert a többség számára akkor is a hit hiteltelenedik, ha ismer egy rossz papot. Ha bemegy a temploma, és a pap éppen fáradt, mogorva, akkor nemcsak a felekezet veszít el egy hívőt, hanem könnyen lehet, hogy valaki szárba szökkenő hite sérül, és így egy lélek veszik el. Ezért nagyon fontos kérdés, hogy jól megválogassák a papság tagjait még akkor is, ha sajnos már számszerűen az ideálisnál kevesebben vannak papjaink.
XVI. Benedek pápa azt mondta, hogy szakít elődje megengedő hozzáállásával, és felújítja egyházunkban a szeretetből büntetés intézményét. Ahogyan a szentgyónásnál sem lehet a komoly bűncselekményeket mindössze egy miatyánkkal lerendezni, ugyanúgy van itt olykor szükség arra, hogy akár világi, akár egyházi bíróság előtt is bűnhődjék az, aki bűnbocsánatot keres. Az édesapa sem azért bünteti a gyermeket, mert nem szereti, hanem éppen azért, mert szereti.
Ezt a munkát folytatja most Ferenc pápánk, aki egy skót bíborost gyakorlatilag száműzött otthonából. Az atya már a konklávén sem vett részt, akkor egészségi állapotára hivatkoztak, de valószínűleg pszichésen nem volt rá képes. Kiderült, hogy még a nyolcvanas években több kispaphoz közeledett. Itt persze felnőtt emberek közötti kapcsolatról van szó, de egyrészt nem elfogadható olyanokat felszentelni, akik alapvető bűnökkel nem tudnak megküzdeni, másrészt súlyos fegyelmi vétségnek számít még az is, ha egy nőhöz közeledik az áldozópap.
Ferenc pápa nyilvánvalóan úgy látta, hogy az nem elég, ha a pap elismerte a néhány évtizede elkövetett bűneit és lemondott néhány éve. Ideje valódi bűnbánatot tanúsítania. Gondoljunk bele, micsoda tekintélye van a pápának, hogy az egykori bíboros most elhagyja otthonát és szülőhazáját, hogy hosszú időre imákba és magányba mélyüljön. Ez a száműzés alkalmas lehet arra, hogy őszintén megtisztítsa magát a bűneitől, ami idejekorán is történik, hiszen az idős férfi hamarosan megtér a teremtőjéhez.
A bűnbánat ilyen: egy lehetőség, amely azonban lemondásokkal jár. Nem egy vállrándítás és nem halkan sutyorgott bocsánatkérés. A gyónás megalázkodás is, mert előfordul, hogy a gyónó elsírja magát, amikor sorolja kicsinyességeit és felszínes cselekedeteit. De éppen ez könnyíti meg a szívét. Ahogyan olykor még a börtön is enyhít a lelkifurdaláson.
Jézus is csalódott már papjaiban
Egy, a Felvidéken született magyar szerzetesnővér, Natália a pápa által is hitelesnek elfogadott látomássorozatában többször beszélt Jézus Krisztussal (a kellemetlenkedőknek jelzem, hogy a vizsgálat során természetesen az apáca elmeállapotát is ellenőrizték, ez ilyenkor természetes eljárás). Előre tudott a II. világháború kitöréséről és Magyarország vereségéről, melyért elkerülésére Krisztus csak egy Szűz Máriának, a Világ Királynőjének szentelt engesztelőkápolnát kért a Normafára. A pápa a világot fölajánlott Szűz Máriának, de végül a kápolna nem épült föl. Krisztus azt mondta, a magyarok ellenállnak az Ő akaratának, ezért békétlenség és kudarcok fogják érni őket, amíg föl nem építik a kis kápolnát. Ez a mai napig nem történt meg.
Natália ezen látomásai zavarba ejtették lelki atyját, a papokat és teológusokat is, mert olyan információi voltak, melyeket titkos megbeszéléseken, kilométerekkel távolabb tudhatott volna meg. Állításai igaznak bizonyultak, alázatossága és engedelmessége pedig megrendítő volt. Mi, magyarok, főleg a rólunk szóló beszélgetésekről tudunk, így főleg a kápolna történetéről.
Pedig Natáliának Krisztus megmutatta többek között, hogyan zajlik a halál után az ítélet, elmondja, miért van pokol. Ami hihetetlen és érdekes még azoknak is, akik nem hisznek mindebben: a papok, szerzetesek, sőt saját rendfőnöke is tett föl kérdéseket olyan témákról, melyeket nem értettek. És Natália megkérdezte Jézustól, s olyan választ adott, mely még a tapasztalt teológusok szerint is hibátlan. Aki szerint nincsenek efféle látomások, mégis el kell ismernie, hogy akkor Natális nővér a legelmésebb apáca lehetett, aki mindenféle tanulás nélkül leiskolázta az összes papot és teológust.
Van azonban egy nagyon hosszú rész visszaemlékezéseiben, amelyet én minden papnak kötelező olvasmánnyá tennék. Ebben Krisztus hosszan beszél arról, mennyire csalódott a papokban. Nem fordul el tőlük, nem azt állítja, hogy többé nem a papság a kapcsolat közte és a hívők között, de elmondja, hogy vannak alkalmatlanok. Azt állítja egy ízben, hogy egyetlen nap alatt csak Magyarországon száznyolcvan pap követ el halálos bűnt ellene. (Az egyik látomásban egy jól lakott pap még egy ínyencfalatért nyúlt, mire sugalmazást kapott, hogy azt már ne egye meg, elégedjék meg a kevesebbel. A gondolatot elhessegette magától azzal, hogy nincs is értelme az önmegtagadásnak. Jézus azt mondta, hogy sok szolgája ehhez hasonló és ez szomorítja el.)
A látomások valóban szólnak a magyarokhoz, de főleg a papfiakhoz szólnak, akiknek pontos utasításokat ad Krisztus. Még azt is mondja, hogy maga kérte az Atyát, ne kelljen leszállnia az áldozásnál egy olyan pap hívására, aki nem kegyelmi állapotban tartja a misét. Az Atya azt mondta, igenis le kell szállni, még akkor is, ha a pap így megalázza Krisztust: de a hívők, akik áldoznak, valóban hisznek és megérdemlik a szentáldozást, hiszen nem tudnak a pap bűnéről. (A kánonjog szerint is vannak olyan állapotok, mikor a pap nem áldoztathat, például ha meg nem gyónt bűne van. Azonban a botrány elkerülése végett ilyenkor is szabályszerű lehet a szentmise megtartása, mert fontosabb, hogy a hívők hozzájussanak Krisztus testéhez.)
Jézus Natália nővérhez: „Ha lenne valami, amit tetteim közül meg kellene bánnom, hát ez volna az: hogy a papságot olyanokra ruháztam, akik méltatlannak bizonyultak. Szomorú, hogy a szerzetesnővérek között is vannak hasonlóan vétkes lelkek. Jaj az ilyeneknek, ha haláluk órájáig meg nem térnek, mert rettenetes látni az ilyen lelkek örök sorsát!”
A papok nem szeretnek szenvedni, nem kérik a szenvedés szeretetét. Boldog Teréz anyánál is ezt értik sokan félre: hogy miért lenne jó szenvedni, ez nem normális hozzáállás. Pedig inkább csak annak elfogadásáról van szó, ami kellemetlen az életünkben.
Egy újprotestáns misszionárius sorsáról szól a Géppisztolyos prédikátor című, tavaly bemutatott életrajzi film. A korábban bűnözői életmódot folytató és kábítószerező férfi megtérésével megmenekül, és Szudánban árvaházat alapít, sőt fegyveresen harcol a gyermekeket megkínzó, megerőszakoló lázadók ellen. Ő még ma is él, és bár nem a hagyományos prédikátor, élete jó példa arra, hogy még a saját jólétét, sőt családi vagyonát is másoknak adta. Ami pedig szenvedés és sok gondot is okoz a családban, míg végül nagy kegyelemmel megtanulják megérteni és elfogadni, hogy Krisztus is szenvedett, sőt őt a mai napig megvetik, támadják és megalázzák. Ez a sors az ő követői számára sem lehet visszatetsző. Aki szenvedett már, megtanul igazán szeretni. Ez misztikus titok, de saját életünk megvizsgálása során talán valóban tapasztaljuk, hogyan növekszik saját szenvedésünk által bennünk az empátia mások iránt.
„Egyszer megdöbbenve láttam Jézust koldusruhában. Szánalommal kérdeztem:
– Jézusom, honnan jössz?
– Papjaimtól.
– Mit kerestél náluk?
– Lelkeket kértem tőlük.
– És kaptál?
– Nem kaptam.
– Miért nem adtak neked lelkeket, Jézusom?
– Azért, mert önmagukkal jobban el vannak foglalva, mint a lelkek megmentésével. A lelkek üdvösségéért kellene fáradozniuk; le kellene mondaniuk önmagukról, s a sokféle élvezetről. De nem így tesznek; pedig Én a kereszten értük imádkoztam: »Atyám, kezedbe ajánlom lelküket, hogy egy se kárhozzék el közülük.« Leányom, éjjel-nappal imádkozz értük, minden áldozatot hozz meg papjaimért, hogy amint most Nekem tőlük, úgy a végelszámolásnál egyiküknek se kelljen üres kézzel távoznia mindörökre.”
Aki valóban ismer papokat és nem csupán a médiából tájékozódik, tehát mondhatom úgy is, hogy a valóban katolikus hívők többsége azért tudja, hogy kitűnő atyák teljesítenek szolgálatot Magyarországon. Egy felmérés szerint amúgy az emberek személyes tapasztalataik pozitívak a papokkal szemben: 91%-uk segítséget, megértést, örömöt kapott tőlük, további 5% tapasztalt közönyt. A negatív tapasztalatok száma mindössze 4%. Én is azzal kezdtem egyébként: először, mikor beszélni akartam egy pappal, nem ért rá és elrohant. Ez akkor nagyon rosszul esett. Ma már látva a mindennapi feladataikat, megértem, mégsem örülök, ha ilyesmi előfordul.
Mégis a XX. században ezerféle támadás érte a Katolikus Egyházat: kívülről is és belülről is. Hátborzongató XIII. Leó pápa látomásának pontossága: egy szentmise után 1884-ben elrohant dolgozószobájába megírni a kis exorcizmust (ördögűzést), mert rémes látomása volt. Az Isten és a sátán beszélgetett, utóbbi hatalmat kért az egyház fölött, hogy megkísértse és tönkretegye. Isten pedig azt válaszolta, hogy legyen a XX. században a Katolikus Egyház a sátáni támadás célpontjában. Akárhogyan is, tapasztaljuk, hogy az 1900-as évek különösen nehezek voltak nekünk és az egész világnak.
A bérmálkozással minden katolikus általános papságot kap. Ez nem a valódi, szentségi papság (bár a bérmálás is szentségfelvétel), hanem egyféle hídverő papság. Mikor a mindennapi cselekedeteiddel képviseled a hitedet. Ahogyan élsz, beszélsz, adsz vagy veszel másoktól. Ez különbözik a szolgálati papságtól, de mégis eltörölhetetlen. Ha pedig így tekintünk magunkra, mi, hívők, máris kevéssé tűnik súlyosnak a skót bíboros bűne. Mert szembesülünk a sajátunkkal és más hívő mindennapi hibáival. Köztünk, akik szintén fogadalmat tettünk, még nagyobb számban fordulnak elő megbotlott és állandóan újra és újra hibázó lelkek.
Hetvenszer hétszer adunk okot arra, hogy megkérdőjelezzék hitünket. Szerencsére ígéretet kaptunk arra, hogy soha nem késő. A kívülállóknak joguk van arra, hogy az orrunk alá dörgöljék az ilyen eseteket, mert tényleg sokkal jobbnak kell lennünk. Mi viszont ne ítéljünk olyan hevesen, mert őszintén magunkba tekintve tudjuk, milyen szűk az ösvény, amely az üdvösségbe vezet.
Utolsó kommentek