Ismét népszerű téma a radikális jobboldaliak között, hogy a kereszténység csak egy ócska trónfosztó, hiszen a keresztények ősvallása az igazi misztérium és a valódi kapcsolat a magyarság és Isten között. Tegyük félre azt, hogy ezek az emberek gyakran zavarba jönnek, ha definiálni kellene a magyarság mibenlétét, pontosabban úgy kellene meghatározni, hogy nem valami ellentéteként képzelik el. Fölröppent egy ennél is elképesztőbb vélemény, mégpedig az, hogy Jézus Krisztus nem is zsidónak született (mert ezekben a körökben ez a tett önmagában fölér a jogos keresztre feszítéssel), hanem pártus herceg volt, magyar volt. Ezt nagyon nehéz a teológia mérlegén úgy megvizsgálni, hogy abból komoly értekezés legyen. Alapvetésekkel ellenkezik ez az álláspont, hiszen magában a Bibliában ígéri meg Isten, hogy az ő szavát nem lehet megmásítani. A testté lett Ige pedig, tehát a Fiú, aki a földre születve részesült az emberek életéből, s így is bűntelen tudott maradni, új szövetséget is ajánlott, melyben apostolaira alapította az egyházát. A katolikusok az apostolfejedelem, Szent Péter óta pápák sorával igyekeznek képviselni ezt a folyamatosságot. A XIV. század óta a kálvinista és lutheriánus gyökerű protestánsok és a mai neoprotestánsok is úgy értelmezik, hogy a papság nem is egy külön szentség, hanem minden hívő pap, minden hívő az egyház. De összességében a különbség ennyi a legnagyobb felekezetek között, legalábbis az átlagos hívő szintjén. Az olyan megállapítások, hogy Jézus pártus lett volna, feltételezik, hogy a Bibliát meghamisították.

Ez a téma bővebb kifejtést is megérdemel, de itt egy alapvető oldalválasztásra van szükség: először is el kell dönteni, hogy valaki keresztény-e. Aki igen, az a közös keresztény krédót vallja és hiszi. A Bibliában szerepel, hogy amíg áll az ég és a föld, a Szentírásból egy pontocska, egy jóta sem fog eltűnni. Aki nem hiszi a bibliai Isten szavát, az nem nevezhető keresztény hívőnek. Gnosztikus vagy akár misztikus is lehet, de nem keresztény.

A bibliai szöveghitelesség egyébként központi kérdés, hiszen az emberiség legnagyobb jelentőségű művéről van szó. Még azok is, akik nem hisznek isteni ihletettségében, elismerik, hogy sorsfordító hatása volt az egész emberiségre. Nagyon sokan, akik nem hívők, mégis elismerik, hogy mély filozófiai műről van szó, a példabeszédek pedig megfelelő értelmezés után tartalmasabbak, mint egyszerű mesék. Éppen ezért a Bibliát nagyon sokan vizsgálták, és abban se legyen kételyünk, hogy sokan kifejezetten abból a célból, hogy elhiteltelenítsék. S mik lettek az eredmények?

A könyvnyomtatás XV. századi felfedezéséig a Biblia is kéziratokban terjedt. Szerencsére azonban számtalan különféle kézirat maradt fönn. Például sokan mondják, hogy az Íliászt Homérosz írta. Amellett, hogy ez nem igaz, mert ő sosem írta le, csak legföljebb lejegyezték, a műből mindössze hatszáz-egynéhány kézirat létezik, Tacitustól pedig csak két kéziratunk van. A szövegkritikai vizsgálatok a Biblia esetében dúskáltak a különböző kéziratokban, ugyanis csak az Újszövetségből ötezernél is több kézirat áll rendelkezésünkre. Ezekből pontosan látszik, hogy nincsenek szövegtorzulások. A fordítások révén leginkább Jézus szóvicceiből vesztettünk el néhányat, de önmagában az üzenet lényege nem változott. Egy rendszer akkor tökéletes, ha akkor is működőképes maradna, ha mindenki azt vallaná. Mi abban hiszünk, hogy ezzel megvalósulhatna ez.

Jézus Krisztus a keresztény hit szerint egy volt közülünk. Isten volt és ember volt, ez a kettősség jellemezte. A származás az ő szempontjából nem igazán értelmezhető, egyébként pedig nem a zsidó hit szerint élt, hanem új szövetséget kötött az egész emberiséggel. És éppen ezért feszítették őt meg, s a golgotai misztérium terhe azóta is megfeszítőin van: azt mondták meggyilkolói, hogy vére rajtunk és fiainkon (Máté evangéliuma 27,24–25). Az antiszemiták megtagadják Krisztust, az ő isteni személyét, mert zsidó, de támadják a zsidókat, mert megfeszítették. Ez olyan, mint amikor valaki tagadja a holokausztot, majd Hitlert kezdi éltetni, mert megölte a zsidókat.

A II. Vatikáni Zsinatról is érdemes lenne írni, hiszen a katolikusok többségének ezzel van problémája, magam sem teljesen vagyok kibékülve ezzel. Ebben az Egyház kimondta, hogy a zsidók nem tehetők felelőssé a kereszthalálért, és ezt XIV. Benedek pápánk is megerősítette. Ezt nem nehéz belátni: nem lehet a ma született minden zsidó ember felelős Krisztus szenvedéseiért. Ezzel egyet kell értenünk, bár valóban szomorú, ha valaki átkot hív saját maga és népe, nemzete fejére. Krisztus azonban mindenki bűneiért megfizetett, így teológiailag a saját gyilkosai bűneiért is, nincsen tehát más dolga a ma született bármilyen származású embernek, mint elismerni őt. Ezzel a tettével még akkor is leveheti az átkot a fejéről, ha van ilyen. Aki tovább is menne, az előtt pedig a katolizáció is mindig nyitott lehetőség marad.

A pártusságról beszélők tehát egészen egyszerűen tagadják a Biblia igazságát, ezáltal tagadják Jézus Krisztust. Velük teológiailag nem foglalkozhatunk. Az ősmagyar vallásról beszélők esetében azért nem szeretnék vitába bonyolódni, mert hitről szerintem nem igazán érdemes késhegyre menő vitát folytatni: valakit elhív a hit, valakit nem. Ezt így ismerte föl a kereszténység, de az iszlám is. Tehát nem magát a hitet szeretném minősíteni, de érdemes figyelembe venni az újpogányokkal kapcsolatban, hogy az istenhit nem Isten szónoki emlegetését jelenti, hanem az isteni törvények megismerését és szolgálatát.

Az ősi magyar vallásról sajnos nagyon keveset tudunk. Az általam nagyra becsült Bangha Béla jezsuita atya egy írásában érvel amellett, hogy a papság miért nem ért egyet a faji alapú vallásossággal, miért nem a vér a legnagyobb parancsoló. Ezen érvek között említi meg, hogy a magyar ősvallás mégsem lehetett olyan magasrendű, ha főleg bálványimádásból állt. Valóban egy animista vallásról van szó, melyről alig tudunk, s így (írja az atya) nem is építhetjük rá egy egész nemzet lelkiségét. Sajnos sokan, akik a Biblia meghamisításáról beszélnek, éppen maguk hamisítás áldozatai: az ősmagyar hadúristenség például az 1800-as években született gót mintára Aranyosrákosi Székely Sándor egyik művében.

Mindez a mai evangéliumról jutott eszembe. Krisztus azt mondta, hogy tüzet jött hozni, sőt nem békét hoz, hanem kardot. Néha meg kell küzdenünk azért, amit igaznak tartunk. Az ígéret úgy szól, hogy aki befogadja ezt a hitet, az üdvözül. Már a kazár birodalomban találkozott a magyarság a kereszténységgel, s végül Szent István teljes szívből megtért a vallásra, mely az elmúlt ezer évben a magyarság vallása lett. Magyarázhatjuk ezt történelmi vagy politikai szükségszerűségekkel, de ezen történések sem önmagukból és önmagukért valók. A valódi, szívből való megtérést pedig szintén nem cáfolják meg, olyannyira nem, hogy maga Mária kapta meg országunkat. Az a Boldogságos Szűz, aki Géza fejedelem álmában is megjelent, és utat mutatott, hogy a szétmorzsolódó törzs ne tűnjék el, hanem egy óriási és erős néppé kovácsolódjék össze. Ezt adta a kereszténység, s mi a kereszténységen keresztül adtunk védelmet és tartást Európának. A mai vallástalanság éppen ezt a lényeget és erőt vette el a magyarságtól, így lett rút sybarita váz a jelenkor magyarja. A Magyarok Nagyasszonya maga választotta legkedvesebb országai közé Magyarországot. Az istenszülő eme megtiszteltetését köpi szemen a Fiú történetének meghamisítása vagy a korábbi vallásba való visszatérési vágy. A kereszténység kiemelhet a korábbi vallásból, mert a megtérés kegyelmi ajándékáért cserébe üdvözülést ígér. A ferences Bánk atya egy ízben csodálatosan írta le ezt: azt mondta, valóban lehet, hogy a hinduknak újjá kell születniük élethibáik miatt újra és újra, hiszen Krisztus kegyelmesen azt ígérte, hogy a te hited szerint lehet. De a keresztényeknek már nem kell reinkarnálódniuk. Jézus Krisztus a keresztfán megfizetett minden tizedet, s nem kell mást tenni, mint törekedni a törvényei betartására. Az elvárás nem a tökéletesség, hanem a törekvés és a hit. Ezért cserébe törölte el a keresztény emberről az Isten a karmát. Aki ezért nem hálás, azt sosem értettem: aki támadja azt a vallást, mely őneki megbocsátást és kegyelmet ígér – nos, ott tényleg nehéz segíteni.

Nem állítható, hogy minden jól zajlik, ami hitben történik. Tévedünk, hibázunk, sokszor elvesztjük az erőt. Szent Ágoston figyelmeztetett, hogy sokan vannak belül, akiknek kívül van a helyük; és sokan vannak kívül, akiknek belül lenne a helyük. Az egyházon belül is rossz mindaz, ami nem hitben történik. Aki hittel él, az olyan alapokra helyezi kapcsolatait, munkáját és egész életét, amely tartós fundamentum. Nem mossa el vihar, sem eső. S mindez más tákolmány előbb-utóbb össze fog dőlni a történelem viharában. Egy atya szavai csengnek a fülemben: mert mondták nekünk azt, hogy a vallás csak mákonya a népnek – de hol vannak ők most, akik ezt mondták?