A gyónás rengeteg érzelmet válthat ki valakiből – megbánást, felszabadultságot, szégyenkezést és így tovább. Keveseknek jut azonban eszébe, vajon hogyan éli meg az egészet a gyóntató atya. Mike Schmitz atya ezt árulta el az Aleteia oldalon megjelent írásában.

Schmitz szerint nem kell azt gondolnunk, hogy a gyónás a pap számára valamilyen depresszív dolog csak azért, mert folyamatosan az emberek bűneit kell hallgatnia. Ő legalábbis teljesen pozitív eseményként éli meg minden alkalommal, hiszen nem csak egy bűnöst lát a gyóntatószékben ülő hívőben, hanem egy embert, aki igyekszik, aki megtér Istenhez, újra elfogadja Isten szeretetét.

Az atya szerint sokan azért nem mennek el gyónni, mert szégyenkeznek, félnek attól, hogy a pap mit gondol majd róluk, ha elmondják bűneiket. Ettől azonban felesleges tartani. Egyfelől a gyóntató inkább örül annak, ha olyat lát, aki megbánja bűneit, másfelől pedig nem is számít, mit gondol a pap. Le kell győznünk a büszkeséget, hiszen „minden más bűnben megvan a lehetőség, hogy gyónásra ösztökéljen, a büszkeség azonban arra késztet, hogy elrejtőzzünk Isten elől, aki meggyógyíthat minket”.

Emlékezni fognak bűneinkre?

Schmitz szerint ettől sem kell félnünk. „A bűnök nem olyanok, mint egy emlékezetes naplemente, egy meteorzápor vagy egy érdekes film. Inkább, mint a szemét. És ha a bűn a szemét, a pap Isten szemetese” – fogalmaz a pap, aki szerint a bűnökhöz hozzá lehet szokni, egy idő után nem bírnak jelentőséggel a gyóntató számára. Emellett a gyónás nem is igazán magáról a bűnről szól, hanem arról, hogy Krisztus halála és feltámadása győzelmet arat egy ember életében.

Schmitz hangsúlyozza, a gyónás lényege, hogy amikor csak kérjük, a miénk lehet Isten szeretete, és az, hogy még bűneinkkel együtt is érdemesek vagyunk Krisztus értünk hozott áldozatára. „Amikor valaki gyónni jön, egy embert látok, akit Isten végtelenül szeret, és aki elmondja Istennek, hogy viszont szereti. Ennyi, és nem több.”

Az atya arról is beszél, hogy a gyóntatószék a papok számára is különleges hely, ami sokszor kényelmetlenséggel is jár – itt ugyanis, mások bűneit hallgatva saját lelkük vizsgálatára kényszerülnek.

Azért is „félelmetes” az egész, mert a pap itt döbben rá, hogy ő maga személyesen a Jézusi megbocsájtás eszköze. Schmitz Fulton Sheen püspököt idézi, aki szerint „amikor valaki fejére tesszük a kezünket és feloldozzuk, Jézus Krisztus saját vére csöpög ujjainkról a fejükre, tisztára mosva  a bűnösöket”.

A gyóntató felelőssége

Az atya felidéz egy régi esetet, amikor hosszú idő után először gyónt újra, és a gyóntatópap csak egyetlen imát szabott ki számára. Kérdésére, hogy nem kellene-e komolyabb penitenciát kapnia, azt a választ kapta, hogy ez minden, amit a gyóntató vár tőle – ő azonban 30 napig böjtölni fog bűneiért. A gyóntató ugyanis minden egyes gyónással újabb felelősséget vállal magára, és ezért kényszerül saját lelkiismeretének vizsgálatára is: ez mutatja meg, mennyire hajlandó rá, hogy Krisztus nevében saját magát áldozza fel.

Schmitz azzal zárja gondolatait: minden gyónás győzelem Krisztus számára, és ő is így éli ezt meg. Ott ülve azt látja, hogy Jézus a gyermekeivel van. „És ez állati király.”

(Aleteia)