Egy argentin női rab által készített ostyával misézik Ferenc pápa. A 38 éves nő a fegyház ostyaüzemében készült termékét küldte el a Vatikánba. A rabokkal különösen irgalmas Szentatya az általa bemutatott szentmisékben használja is. De mit kell tudni az ostyáról és miért nem szeretik a papok a vörösbort?

Ferenc pápa hagyományosan minden nagycsütörtökön megmosta rabok lábát még bíboros korában is, mert így akarta utánozni a krisztusi tisztaságot és így fejezte ki, hogy mindannyiunknak létezik megnyugvás és megbocsátás.

Sokak fejében talán kérdőjelet rajzol, hogy ha már központba került az ostya, mégis milyet használnak a papok. Hiszen a bolti kakaós változat bár talán népszerűbb lenne a gyermekek körében, azért mégis a katolikus vallás legszentebb, legmisztikusabb eleme az áldozás, ez a katolikus hit lényege. Nyilván nem a gazdaságos kiszerelésű boltit alkalmazzák.

Alapvetően sok előírás van az ostyával és borral kapcsolatban, de mégsem olyan sok, mint gondolnánk. Az áldoztató ostyákat kifejezetten ilyen célra készítik, apró, könnyen olvadó, nem töredező és semleges ízű termékek. A töredezésmentesség különösen fontos, mivel az átváltoztatás után hitünk szerint az valóban Krisztus misztikus teste, így nem fordulhat elő, hogy valaki elejti vagy akár csak néhány törmeléknyi darabját leszórja a ruhájáról a földre. Ez komoly szentségtörés volna, mely azonnali, csak a pápa által visszavonható kiközösítést vonhat maga után. (A Szentszéknek, illetve apostoli gyóntatóknak fenntartott kiközösítéséről korábban írtam.)

Egy ezerdarabos ostyacsomag körülbelül 1700 forint körüli áron kapható. Ünnepi alkalmakra nagyobb méretű ostya is kapható, de a leggyakoribb ez a kicsi változat. Nem elrágni kell, hanem a nyelven szépen szétolvad. Fontos előírás, hogy csak kovásztalan (kelesztés nélküli) kenyér (ostya) lehet. Az ősegyházban még a hívek felajánlásai közül választották ki a megfelelő kenyeret, később a kántor felesége sütötte. Előfordult, hogy szerzetesek készítették, illetve a XX. századra már püspökségi üzemek.

Természetesen van gluténmentes változat is. Ha a hívő előre jelzi, hogy gluténérzékeny, úgy ilyen ostyát is átváltoztatnak. Ennek ára valamivel magasabb, viszont a liturgikus előírások miatt teljesen, 100%-osan búzalisztmentes nem lehet az ostya. Ezért valami jelzés értékű, nagyon minimális mennyiség van benne, de ez nem jelent egészségügyi kockázatot.

A vörösbort nehéz kimosni

A bor kapcsán sincs túl sok előírás, de a hegy levének minőségi változatára van szükség. Igen gyakran kézműves, főleg szerzetesek vagy püspöki pincészetek által készített misebort használnak. Az előírás az, hogy kizárólag szőlőből készült, hozzáadott cukrot vagy tartósítószert nem tartalmazó, tiszta italra van szükség. A gulágokon a papok mazsolából préselték ki a szőlő levét, így is lehet áldozni, és elvileg még tiszta, 100%-os, adalékanyagoktól mentes szőlőlé is szabályosan használható lenne.

Igen téves elképzelés, hogy Krisztus azért választotta a bort, mert az piros, mint a vér. Természetesen tagadhatatlan, hogy teljesebb a szimbolikája a vörösbornak a színe miatt, de egyébként gyakrabb, hogy fehérborral miséznek, mivel a misetextíliák igen nehezen tisztíthatók, ha vöröset használnak. Ennek ellenére természetes és illő törekvés már csak a hívek miatt is (akik nem biztos, hogy teljes hitoktatást kaptak, és tudják, hogy nem a bor színe teszi Krisztus vérévé a kehely tartalmát) vörösbort használni, ahol lehet.

Egy korty szentség

Érdekes kérdés, hogy mit tehet a pap, aki vidéken több faluban is misézik vasárnap: autóba ülhet-e úgy, hogy megivott (és kötelező meginnia!) pár korty bort. A válasz az, hogy nem, elvileg törvényi lehetősége nincsen erre. Nem tudunk olyan esetről, mikor a szükség miatt mégis autóba ülő papot megbüntette volna egy rendőr.

A kánonjog szerint naponta egyébként egynél többször (néhány ünnepet kivéve) nem szabad magunkhoz venni az Eucharisztiát, tehát nem szabad áldozni, de hát vannak kivételek, mikor nyomós érdek fűződik hozzá, hogy mégis megtegyük. Pap esetében ez akkor fordul elő, mikor több közösség van rábízva, és neki bizony minden misén kötelező áldoznia is. Ilyen esetben előfordulhat, hogy többször áldozik, tehát több bort iszik. A kánonjog szerint (mely minden hetedik életévét betöltött katolikusra érvényes) a szentáldozás előtti egy órában enni és inni (vizet leszámítva) nyomós indok nélkül nem lehet. Ha egy pap egynél többször kényszerül misézni, akkor megteheti.

A bor és a kenyér szimbolikája egyébként nagyon mély és sokrétű, kívülállóként meglehetősen bizarr is lehet. Tagadhatatlan, hogy ülnek a poénok, mikor kannibalizmussal vádolják a katolikusokat, de akinek legalább minimális teológiai ismeretei vannak, az pontosan tudja, hogy itt nem egy ember szeánsszerű felfalásáról van szó. A vér és a test, mikor elválnak egymástól, beáll a visszafordíthatatlan halál. A szentmise célja a szentáldozás, ez a központja. Ekkor újra és újra felidézzük Krisztus kereszthalálát, amely nem történik meg újra és újra (hiszen nincs erre szükség, már megtörtént egyszer), de misztikus módon mégis valóságosan jelen van.

Áldozni csak a kegyelem állapotában lehet, amikor nincsen egyetlen megbocsátás nélkül maradt halálos bűnünk sem. Ezért szokás érvényes szentgyónást tenni mise előtt, és erre még a papnak is kötelessége van. (Ha például gyóntató pap hiánya miatt nem tud gyónni, akkor a tökéletes bánat felindításával elnyerheti ugyanúgy a bűnbocsánat szentségét, mint bármely más hívő. Ilyenkor a botrány elkerülése és a hívek kiszolgálása miatt van lehetősége megtartani a misét, de a tökéletes bűnbánatban már tudatilag megjelenik a gyónásra való akarat: s ilyenkor utólag megy el gyóntatójához az atya.)

Szabálytalankodás: szentségtörés!

A helyes áldozást megtanítják a katekizmuson az elsőáldozás előtt. Aki ezt még nem tette meg vagy rendetlen állapotban van, a szentmisén ülve marad, és nem megy ki áldozni. Főleg a Szent István-bazilikában fordul elő, amit egy nagyon kedves pap mesélt nekem, hogy ő látja, hogy ott, a misén elsőáldozik szegény ember, mert hát még életében nem volt misén, nem áldozott, és mivel sokan kimentek, ő is kiment, beállt a sorba. Ez nem illő, de persze nem is valami megbocsáthatatlan bűn. Csak figyeljünk arra, hogy az Oltáriszentséget ne vigyük el: előfordul, hogy a diakónusnak vagy más egyházi személynek a bazilikában valósággal föl kell tartóztatnia a kevéssé művelt turistákat, mikor azok igyekeznek egy könyvbe vagy a zsebükbe csúsztatva hazavinni emlékbe Krisztus testét. Ez az egyik legsúlyosabb szentségtörés, és nagyon nem jó ötlet.

Aki még nem volt elsőáldozó, az ne menjen ki. Ezt tudom javasolni a politikusoknak is. Augusztus 20-án az Országos Roma Önkormányzat elnöke, Farkas Flórián fideszes honatya bemutatta az élő közvetítésben, hogyan ne áldozzunk semmiképpen sem. Ezt az intő példát lehetne mutogatni a katekomeneknek:

Az áldozásnak egyébként két formája van: a szájba és a kézbe áldozás. Ez utóbbi nem valamiféle ördöngös reform eredménye, mert már az ősegyházban is a hívő kinyújtott tenyerére tették az ostyát. A szájba áldozást főleg járványok idején, egészségügyi okokból szokták ellenjavallni, egyébként kissé lassítja az áldozást. Igazából teológiai különbség nincsen a két forma között.

Emellett pedig meg kell említeni, hogy van két szín alatti áldozás (mikor a hívek magukhoz veszik az ostyát és a bort is), illetve egy szín alatti áldozás. Ekkor bort csak a pap iszik, de itt ostyát prédikál, mármint ostyát ad a híveknek is. A keleti egyházban ez nem dívik, és bár az egyszerűsége miatt szeretik, szerencsére sok helyütt kezdenek visszatérni a két szín alatti áldozáshoz. Liturgikusan helyes az is, ha csak a kenyér színe alatt áldozik valaki, mivel a tanítás szerint mind a borban, mind a kenyérben Krisztus teljesen és valóságosan jelen van. Nem csak félig van az egyikben, illetve nincs szükség valamiféle transzcendens kémiai reakcióra, hogy a két szín összeérintésével jelenjék meg a Megváltó, ő ugyanis az átváltoztatás papi szavaira már lejön a hívők közé.

Rendes körülmények között csak a kenyér vagy mindkettő szín alatt áldoztatnak, de szükség esetén csak a bor színe alatt is érvényes a szentáldozás. Hagyományosan a latin egyházban a két szín alatti áldozásnál az ostyát a borba mártják vagy ezüst csövön, illetve áldoztató kanálban adják a Szent Vért. A keleti katolikusoknál kanálban adják a bort és kenyeret.

A katolikusok számára évi egy szentáldozás kötelező, lehetőleg pedig ez a húsvéti időszakra essen. Ideális esetben akár naponta (de naponta legföljebb egyszer) lehet áldozáshoz járulni. Halálveszélyben a szent útravaló akár misén kívül (jellemzően betegek kenetének keretében) is kiszolgáltatható.