Kissé öncélúan közzétennék egy minap érkezett levelet, mert nagy örömmel töltött el. A nevet természetesen nem mutatom meg, de itt, nyilvánosan válaszolok rá, mert más olvasóknak is érdekes lehet.

Tisztelt Katekéta!

Hetek óta nagy élvezettel és tudásszomjjal olvasom az Ön által szerkesztett blogot. Bár nem vagyok gyakorló katolikus, de Istenben hiszek. Az Ön írásai azonban egyre inkább felkeltették bennem az érdeklődést és az igényt, hogy az egyház tagjává váljak. Az Ön blogja éppen azt a stílust pótolja, amit mindig is hiányoltam a katolikus egyháztól - és ami eddig visszatartott pl. a rendszeres templomba járástól. Öröm olvasni ezeket a szilárd világnézetről árulkodó, de a kérdéseknek és a kritikának is helyt adó bejegyzéseket.

Üdvözlettel és köszönettel:

Egyrészt nagy öröm számomra, ha bárkit is legalább elgondolkodtatok a hit igazságáról. Nagyon is tudom a magam életéből is, hogy nehéz valóban hinni, mert a kor embere kicsit úgy érzi, hogy felad magából valamennyit, ha fejet hajt a legelső ok előtt. Én nem hiszek a térítésben, de nem feledem, hogy Jézus mit hagyott ránk: azt ígérte, hogy aki megvallja őt az emberek előtt, azt majd ő is megvallja mennyei Atyja előtt. Mivel úgy gondolom, hogy a hit egy kegyelmi ajándék (mert az ember saját okoskodása folytán nem jöhetne rá bizonyos hitigazságokra, például a tudatunk önmagától fogva képtelen lenne megragadni a szentháromságos istenkép lényegét, ezért alapvetően szükséges a kinyilatkoztatás), így nem számon kérhető azokon, akiknek nincs.

A budapesti Szent István-bazilika plébánosa épp pénteken mondta, hogy a keresztelésre készülőktől azt szokta kérni, hogy valóban gondolják át, szeretnének-e betérni az Egyházba. Sok embernek tartott már felnőtt hitoktatást, voltak különleges okok is (volt, aki csak a férje miatt ment el, mások igazából csak kíváncsiak voltak, milyen is egy pap), de azt szokta mondani, ha valakiben még nem alakult ki a hit, inkább ne keresztelkedjék meg, nincsen semmi gond. Ezt nem lehet erőltetni.

Abban nagyon is egyetértek, hogy hiába akarunk megtéríteni olyanokat, akiknek nincsen elhívásuk a hitre vagy nem érdekli őket ez a dolog. Kicsit olyan lenne ez, mintha egy leánynak azt akarnánk mindenáron megmagyarázni, hogy szerelmesnek kellene lennie egy fiúba – tudjuk, ugye, hogy milyen képtelen dolog, s ha olykor sikerrel is járunk, nagy eséllyel katasztrofális lesz a történet vége.

Azzal viszont vitatkoznék, hogy lebeszéljünk valakit a megkeresztelkedésről. Attól, hogy megkeresztelnek valakit, még persze előfordulhat, hogy nem lesz hite, de mégis fontos, hiszen karakterszentségről van szó. A keresztelés egyszer végezhető el, eltörölhetetlen léleknyomot hagy, és örökké érvényes. Akit római katolikusnak keresztelnek, az akkor is katolikus marad kánonjogilag, ha adott esetben más hitbe lép. Még akkor is, ha nem hisz benne, működő szentségről van szó, ami gyümölcsöző az egyén számára. (Ha pedig valaki ilyesmiben nem hisz, hát akkor sem lesz semmi baja néhány csepp víztől.)

Egyetértek a levélíróval abban, hogy hiányzik az a katolikus hang, amely teljesen nyíltan, őszintén válaszolna akár a kritikára is. Én tényleg úgy gondolom, hogy a hibák elismerése hitelessé teszi az embert. Szerintem a katolikus hit tökéletes világot tudna alakítani, de sosem valósulhat meg ezen a földön a tökéletesség: hiába hibátlan eszmerendszer, nem tudják az emberek hibátlanul (bűntelenül) gyakorolni. Ez nem is baj. Az a gond, ha hamisan azt állítjuk, mindent tudunk vagy sosem rontunk el semmit.

Nem azt jelenti ez, hogy ne lennének hozzám hasonló, sőt nálam sokkal hitelesebb és jobb hangok. Azonban valahogy a katolicizmus zárt rendszernek tűnhet az átlagemberek számára. Egy átlagember nem találkozik papokkal, nem beszélget velük, pláne nem olvassa papok írásait, blogjait. Egyszerűen távol áll tőle ez a világ, pedig a tapasztalataim szerint érdekli őket. Óriási kegyelem, hogy még akkor is, amikor annyi támadás éri az egyházat, a templom vagy éppen egy papi személy az emberekben mégis tiszteletet ébreszt. Én amikor arra gondolok, hogy az általam ismert ateisták is a maguk módján tisztelik a papságot vagy éppen a templomokat, elismerik a vallás több előnyét, úgy érzem, hogy az emberek alapvetően jók. Jók, mert érzik, hogy valami kapar bennük, talán éppen Isten ujja. Jók, mert akkor is tudnak örülni néhány jó szónak tőlünk, ha éppen nem hiszik azt, amit mi.

Sokat kell azonban tennünk azért, hogy tudják, mi nem pár évszázaddal lemaradt őskövületek vagyunk, akik már régen meghaladott dolgokról papolnak. Nem a tudomány ellenségei, nem a józan észtől és gondolkodástól idegen emberek vagyunk. Sőt arra buzdítok mindenkit, hogy kételkedjék és kérdezzen: higgye el, hogy nagy tekintélyű teológusaink, szentjeink is föltették ezeket a kérdéseket, és a legtöbbre megnyugtató választ találtak. Nagy gond, hogy sokan el sem hiszik, milyen átlagos életet élő emberek részesei a hitünknek, hogy nincsen ebben semmi rejtély.

Én úgy döntöttem, hogy némi energiát fektetek abba, hogy eloszlassak néhány közkeletű tévedést. Szórakoztató szeretnék lenni, mert nem teológussá szeretném tenni az olvasókat, hanem tájékozottá. Akkor is, ha éppen másban vagy csak önmagukban hisznek. Bízom benne, hogy magvető lehetek, aki egy-egy megnyugtató vagy éppen reménykeltő gondolatot ültethetek el még tudtomon kívül is.

Ez a levél nekem azt üzeni, hogy már működik ez a dolog, már megérte megpróbálni. Persze nehéz út kereszténnyé válni. Az iszlám arra tanít, hogy Allahot rendkívül könnyű követni, mi azonban a kereszt vallásában éppen fordítva látjuk a dolgokat: Jézus azt mondta, hogy a legszűkebb út, amelyen őt követhetjük. De létezik a kegyelem, amely újból és újból a végtelen szeretet miatt megbocsát, ha lelépünk erről az útról, és visszairányít rá.

Egy szép gondolatot olvastam néhány hete: minden embert összeköt egy láthatatlan, nagyon vékony cérnaszál Istennel. Amikor szándékosan, tudva és akarva bűnt követünk el, kifejezzük a szeretetlenségünket, s ez a cérnaszál elpattan. Érezzük, ahogy eltávolodunk Istentől, s végül célt tévesztve bolyongunk. Isten azonban minden egyes alkalommal megfogja az elszakadt cérna két végét, és összecsomózza, hogy újra össze legyünk kötve vele. Minden csomóval rövidebb és rövidebb lesz a cérna: egyre közelebb kerülünk Hozzá.

Ez is paradoxon, mint olyan sok minden, mikor a véges gondolatainkkal a végtelenről diskurálunk. De talán erről van szó: sosem késő és mindig megéri elmélkedni Istenről. Az már csak hab a tortán, ha ezt katolikusként tehetjük meg.