Öngyilkosság? Ezt gondold át.

Utolsó kommentek

  • Mária Kulybus: Én ateltem hasonló esetet mint Anelise pszichológiai értelemben nem vagyok jól bár az én esetemben van előzmény és ez uldoztetes. (2018.05.17. 21:47) Az egész világon nő a démoni befolyás a Vatikán szerint
  • $pi$: "Annak a létezőnek, amelynek a gondolatainkon kívüli létezése lényegi tulajdonsága, a valóságban öröktől fogva létezőnek kell lennie" Rengeteg apró csúsztatás segítségével jutunk el oda, hogy egy n... (2018.02.09. 06:57) Isten léte – észérvekkel
  • Tapsihapsi: @qewr: Alapvetően az egyetemes ortodox egyház is hét szentséget ismer, csak nem határolja el őket szigorúan ez egyéb szent cselekményektől. A szerzetesség kváziszentség. Forrás: hungary.orthodoxia.o... (2018.01.23. 19:31) Mikor érvénytelen az egyházi esküvő?
  • Tudományos Rendőrség PJT, Tejfalussy András, aquan: KÖZÉRDEKBŐL MEGKÜLDÖM AZ ALÁBBI NYILVÁNOS KÉRDÉST FERENC PÁPÁHOZ: Szükségesnek tartom nyilvánosan megkérdezni Ferenc pápát: valóban ő csókol kezet a pénzvilág uralkodóinak az internetes youtu.be/CMN... (2018.01.21. 19:17) Hová kerülnek a pápának írott levelek?
  • kotyesz: Na még ennyi hsz.?! ezt muszáj elolvasnom! (2017.11.10. 11:34) Fogamzásgátlás helyett családtervezés
  • Utolsó 20

Mit érez Isten irántad?

2012.12.08. 10:20, Katekéta

A keresztények életének központi kérdése az istenesség, az Istennel való viszonyuk. Úgy gondoljuk, hogy létezik egy legfelsőbb erő, akit leginkább legelső okként határozhatunk meg, s bár az emberi kifejezések, szavaink nem elegendőek a kifejezésére, hiszen éppen végtelenszer nagyobb ő nálunk, igyekszünk a hittitkait kibontani. Tegnap az érseki bíróság egyik bírája, kánonjogász atya ezt úgy fogalmazta meg nekem, hogy a kinyilatkoztatást a mai napig értelmezi az Egyház a Szentlélek által. Ez az egyházi hitünk alapja: hogy Isten önbemutatása (a Szentírást leíró hetvennél is több emberen keresztül) hiteles, de megérteni még ma sem sikerült teljesen. A hitigazságok felismerése a szenthagyományon keresztül az idők végezetéig tartani fog. Most sem értjük teljesen Istent és a tervét, de vannak felismeréseink, melyekben bizonyosságot szerezhettünk már.

Amikor valaki életdöntést hoz, és elhatározza, hogy az egyházhoz (Krisztus látható testéhez) csatlakozva gyakorló hívőként élné az életét, nyilvánvalóan igenlő választ ad a krédóra, és természetesen istenhívőnek nevezi magát. De mitől hisz valaki Istenben? Elég-e önmagában a kijelentés, hogy igen, vagy van itt még valami?

A hit nem mond ellent a tudásnak, de meghaladja azt. Isten ideája az emberi tudatban jelen van, de a megértésére nem vállalkozhatunk, mivel a tudatunk képtelen befogadni a végtelent. Ez nem is csoda: a végtelent egy véges koordinátarendszerben csakis elégtelenül lehet ábrázolni. Ezért szükség volt arra, hogy az Úr kinyilatkoztassa magát, tehát az emberek számára beszéljen önmagáról, a lényegről. Ezt a történelem egy adott pontján megtette, s ebből született a Szentírás. Látható, hogy különféle műveltségű, személyiségű, kultúrájú emberek kaptak némi rálátást az isteni személyiségekre, s ebből a felszínes olvasó zavart érzékelhet. Pedig a biblikum jó ismerői már rendszerben, egészként vizsgálva látják, hogy csak az ember próbálta megérteni az Istent. Ezt mindaddig komoly félreértések és téveszmék között tette, míg az emberi világ csúcspontján le nem született emberként a földre. Az utolsó apostol halálával a kinyilatkoztatásnak vége: már mindent elmondtak, ami elmondható. A valóság kibontása a feladatunk.

Az atya egy nagyon jó gondolatot ültetett el a fejemben, s ezen gondolatfüzérre alapul a mai írás is: az ember sosem tudta volna megismerni Istent pusztán logikai úton, ha nem történik isteni önfeltárás. Az, hogy Isten személy, sőt három személyiségből áll, csak egy efféle kinyilatkoztatás útján ismerhető meg. Ebből következik, hogy sok egyéb tény is van, melyeket önerőből nem ismerhettünk volna föl. Az is igaz, hogy nem kizárólag a Biblia, hanem az abból kiindulva, Jézusig visszanyúlva megismerhető hagyomány is alapja a hitnek: hiszen a Szentháromság kifejezés sem szerepel az Írásban, mégis majdnem minden keresztény felekezet elismeri és vallja. Ez keresztény hitünk egyik alapköve.

Van azonban még egy dolog, amiről bántóan kevés szó esik, de amelynek belátása nagyon sokat segítene az istenhit kialakításában. Vajon milyen viszonyban van velünk a Teremtőnk? Sokan úgy képzelik, hogy mi csak apró hangyák vagyunk neki vagy éppen az odösszeuszi emberként csak marionettbábuk, akiket irányít. Természetesen ezen téveszmék megdöntésére is számtalan ismerettel rendelkezünk.

Meg kell érteni, hogy Isten a szeretet, ahogyan a Biblia ezt világosan, elvi éllel kijelenti. Barth Károly a dogmatika szakértőjeként oldalak ezreit írta teli, de eredménye mégis meghökkentően sommás: Isten az, aki szeret. Isten lényege a szeretet, s ezért a kereszténység igazán közösségfókuszú vallás. Aki önmaga az esszenciális szeretet, vajon mit érez irántam, irántad, mindenki iránt?

Az istenhívő ember számára fontos, hogy ne okozzon csalódást mennyei Atyjának. Ezért kerüli a bűnöket, ezért igyekszik követni a parancsolatokat. A liberális, modern és egomán ember minden parancsot bilincsként azonosít, s a szabadságfetisizmusa révén végül rabszolgájává válik a szabadságának. Pedig a parancsolatok csupán az út szélén álló kerítéssor, s ez az út vezet a szabadságba. Egy életelv helyességét úgy vizsgálhatjuk meg, hogy megnézzük, akkor is működőképes maradna-e, ha a világon mindenki ugyanazt vallaná. A kereszténység valódi, igazi keresztényekkel földi mennyországot jelentene. Sajnos azonban látjuk, hogy még a hívők sem gyakran élik meg valóban helyesen azt, amit vallanak. Az a tapasztalat, hogy itt a földön mindig a gyarlóság rajzol felkiáltójelet teremtményi jellemzőnk mellé.

Isten követése a valódi hit: mikor elhiszem, hogy létezik, ha pedig létezik, akkor bizonyosan kapcsolatba is lehet lépni vele. Ha pedig ez lehetséges, akkor Ő tényleg kinyilatkoztathatott, tényleg tudhatjuk, mit vár el. Aki tehát tényleg hiszi, az meg is akar felelni neki. Aki tud, de nem cselekszik, az nem tud: aki tehát hisz, de nem aszerint él, az valójában nem hívő.

Korábbi írásunkban bemutattuk, hogy a bűn leglényege, hogy az egyén ezzel kifejezi Isten iránti szeretetlenségét. Aki hisz, az szereti Istent, tehát követi is Őt. Ez a gondolatsor az alapja annak, hogy a keresztények miért nem maguk módján vallásosak, miért nem találnak ki egyesével önmaguknak valamilyen autodeista pszeudovallást. Ahogyan Bangha Béla szerzetes atya írta ezekről az emberekről: gazdagok ők, de csak a saját maguk által nyomtatott bankókkal tudnának fizetni.

Az látszik, hogy a hívő szeretettel fordul Isten felé. S vajon mit kap cserébe? Érdemes megvizsgálni végre a címben feltett kérdést: mit érez irántunk a Teremtőnk?

Ezzel kapcsolatban sok dolgot megismerhettünk. Talán a leginkább jellemző az, hogy nemcsak hazavárja tékozló gyermekeit, de mint a juhász a szétszéledt nyáj után, úgy jön utánunk. Csak az ő útja végtelen: Istenből emberré lett, lejött közénk, hogy megtapasztaljuk személyesen. A sokktól azóta nem tért magához az emberiség: a leggyakrabban emlegetett ember Jézus, ismeri mindenki, meghatározza a művészetünk, gondolkodásunkat, a világhoz való viszonyunkat. Megváltoztatott minket a megismerése. Ezt az utat és ezt a szenvedést tette meg azért, hogy végre felismerjük őt, sőt még a poklokba is alászállt a bűnök bocsánatára. Meglássuk lényegét: hogy a keresztfán is kegyelmet osztott a bűnösöknek, mert ő a vegytiszta szeretet. Hogy beteljesítse az ígéretét, s az ószövetségi, emberi elmékben félreértett istenképet kiigazítsa. Ezt csinálja: minden ígéretet betart és mindenkit megigazít.

Ez a keresése jellemzi igazán. Jézus azt mondta, hogy nagyobb örvendezés lesz a mennyekben egy bűnös lélek megtérésekor, mint kilencvenkilenc szent megigazulásakor! Látszik, hogy mély fájdalommal néz mindazokra, akik megtagadják őt, az Atyjukat. De gyűlölni nem bír, s éppen ő tesz azért, hogy megismerjük, éppen ő jön el a bűnösök életébe, jelenik meg mindannyiunknál különböző életszakaszokban, ő, akinek ehhez semmiféle érdeke nem fűződhet. Ez a végtelen kegyelem szenteli meg a hívőt. Egyesek ezen nevetnek, vannak, akiknek még csak hihetetlen és idegen, de lesz idő, amikor mindannyiunk elérjük a felismerést, hogy van értelme a létezésünknek és van valami sokkal nagyobb. Ezt az ismeretet az ő kegyelméből kaptuk.

Én azt gondolom, hogy a szeretet legfelsőbb fokáról kell beszélnünk, mikor a hívő és Isten viszonyát vizsgáljuk. Ahogyan az anya is szerelmetes érzést táplál a gyermeke ellen. Ezt csak Freud nem volt képes megérteni, és kizárólag a szexualitás dimenziójában vizsgálta, pedig arról van szó, hogy a szerelmetes érzés alapvetően független a testiségtől.

A szeretetet meg lehet, sőt szerintem meg kell tanulni. Másoljuk, megismerjük, van elsajátítható pszichológiája. De a szerelem nem ilyen: van, akinek szinte sosem van része benne. Mások pedig csak szeretnék: a huszonéves leányok fél tucat szerelmet vallanak meg, de a valóságban az igazi szerelem megrendíti őket, és megértik majd, hogy mindaddig csak a környezet által mutatott árnyékképet képzelték szerelemnek. Ez a teljes önátadás a földön két idegen férfi és nő között természetesen testi is. A kielégülés legfelsőbb foka egy csipetnyi mennyország, s ezért a helyes szex is szent, ahogyan erről a későbbiekben egy önálló bejegyzésben is írok majd.

A tiszta és hibátlan lélek a mennyországban már nem rendelkezik testtel, nincsenek már földi értelemben vett nemek. A szimbolika gyönyörű és kétségtelenül igaz: az első emberek fölvették a bűnt, ezért amíg itt a földön testben él a lelkünk, a szerelem is testi szinten is nyilvánul meg. Az égben már nem lesznek testek, csak a szeretet legfelsőbb foka: éppen ezért kijelenthető, hogy Isten szerelemmel szereti az embereket.

Ahogyan a szerzetesnővérek is Krisztus menyasszonyai vagy éppen a hívők is szüzek a teológiában, ugyanúgy ez egy életre, sőt azon is túl szóló teljes önátadás és feltétel nélküli, kegyelmi tartalmú szeretet. Mi, emberek, szerintem ezt leginkább a szerelem szóval tudjuk kifejezni.

Isten pedig keresve-kutat minket, mint a szülő, aki elveszítette szerelmetes gyermekét. Mozart Requiemjében az ima így hangzik: „Emlékezz rá, irgalmas Jézus, hogy utad oka én vagyok!” Ennyire szeret Téged az Isten.

Szólj hozzá!

Címkék: szeretet kereszténység katolicizmus


A bejegyzés trackback címe:

https://apologetika.blog.hu/api/trackback/id/tr944954079

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Öngyilkosság? Ezt gondold át.