Tegnap 14 órától a Gellért Szállóban tartotta meg előadását Donald J. Sanborn püspök, aki még a tradicionalista Szent X. Pius Papi Testvériséget is túlságosan modernnek tartotta. A Katolikus Egyháztól elszakadt katolikusok (?) előtt arról beszélt, hogy történelme legnagyobb válsága érte el az egyházat: s nem külső támadások, hanem a belső ellenség teszi tönkre Krisztus Misztikus Testét.
Az előadásra hagyományosan konzervatív katolikus laikusok és papok is kíváncsiak voltak (köztük néhányan civilbe rejtőzve), de a célközönség még a hagyományos tradicionalistákhoz képest is ultrakonzervatív úgynevezett szedevakantisták voltak. Szerintük az Egyháznak már évek óta nincsen érvényes pápája, csak antikatolikus trónbitorlók, tehát az Egyház a széküresedés (sede vacante) állapotában van. Ezen a blogon is többször kifejtettük, hogy elvileg lehet eretnek egy pápa, s elvesztheti ezzel Péter trónját is, de gyakorlatilag ebben mi nem hiszünk. Pápahű katolikusként azonban éppenséggel kötelességünknek érezzük, hogy meghallgassuk az egységtől elszakadt testvéreink sokszor nagyon is jogos kritikáit. Személyesen is elítélem, hogy az ökumenizmus jegyében hindukkal, mohamedánokkal vagy bármely kis protestáns egyházzal szóba állnak a katolikusok, de tradicionális testvéreinkkel semmilyen párbeszéd sincsen, egyféle karanténban kezelik őket, pedig érveikre válaszolni kell tudni, ahol pedig nem tudunk választ adni, ott el kell ismernünk kétségtelen igazukat.
Balra a magyar szervezők egyike, Cs. K. (kérésre a neve törölve), jobbra a szakadár püspök.
A háttérben a magyar szedevakantisták miséjét bemutató pap.
Ki ez a püspök?
Donald J. Sanborn különösen nagy tudású papnevelő atya. A New York-i szemináriumban kezdte, de már akkor túlságosan a valóságos tanítástól eltérőnek tartotta a kispapnevelést, így átlépett a tradicionalista Marcel Lefebvre érsek által vezetett ecône-i (svájci) szemináriumba. Itt történt, hogy az egyházi tanítástól mind jobban elszakadó Lefebvre püspök engedély nélkül szentelt püspökké négy papot. A pápai engedély nélküli püspökavatás formailag szabályos, de nem megengedett volt, így Lefebvre önmagától beálló kiközösítésbe esett, mint tette szkizmatikus volt (gyakorlatilag az eretnekség határát súrolta az egyházi aspektus szerint). A püspök ilyen, kiátkozott állapotában halt meg, de 2009-ben az általa felszentelt négy tradicionalista püspök kiközösítését föloldotta XVI. Benedek pápa, jóllehet semmilyen egyházi tisztséget sem tölthetnek be azóta sem.
Szóval ebben a körben kezdett tanulni Sanborn püspök atya, később pedig rektorrá vált. Azonban ő még a Papi Testvériséget is túlságosan modernnek találta, így nyolc társával együtt még a lefebvristák is kizárták őket maguk közül, mert elleneztek néhány liturgikus reformot. Azóta saját kápolnával, egy tradicionális papoknak és egy híveknek szóló folyóirattal, meg persze saját papneveléssel foglalkozik az atya, aki hat nyelven beszél folyékonyan, és különösen nagy tudású morálteológus, valamint remek előadó.
2002-ben szentelte püspökké az a Robert Fidelis McKenna, O.P., aki a Fox Televízió egyik szellemekkel foglalkozó realityjében kétszer is ördögűzést végzett. Őt egyébkét a szintén tradicionalista Michel Louis Guérard des Lauriers, O.P. püspök szentelte föl, akit pedig az a vietnami Ngô Đình Thục püspök atya, aki szedevakantizmusa mián többször volt kiközösítve s az alól föloldva, minthogy itt fölsorolni tudnánk.
Miről beszélt?
Mintegy 35 néző előtt beszélt az atya, az érdeklődők fele pedig a rendezők szerint is szedevakantista volt. Ennek ellenére meglepő módon csak ugyanazokat az érveket hallottuk, melyeket ez a csoport már harminc esztendeje ismételget. Az újaknak ez hasznos, a már döntést hozó, az Egyháztól elszakadók számára sok újat nem mondhatott. A nézők között négy-öt hagyományosan katolikus hívő is helyet foglalt, aki elutasította a szedevakantista tanokat.
Sanborn úr nagyon pontos történelmi áttekintést adott arról, amit a pápahű katolikusok sem tagadhatnak: a reneszánsz óta a kereszténység, különösen a katolicizmus helyzete drámaian megváltozott. Jelzés értékű volt a forradalom utáni amerikai alkotmány, mely az első volt a világon, amely Istent elvetette, kihagyta az állam alapvető értékei közül. Locke deizmusa, majd Kant abszolút igazságot tagadó filozófiája végül általánossá tette az egész világon a nézetet, hogy a hit magánügy, valamint más emberek számára más lehet a hitigazság. Ekkor mellettem egy atya fölhorkant, de nem a kétségtelenül utat törő indifferentizmus miatt, hanem mert elaludt egy pillanatra. 45 perc telt el, az előadás felénél jártunk.
Maga a történelmi áttekintés pontos volt: a katolikus egyház a francia forradalom óta puhul. Nem harcolt azért, hogy az igazsága az egyetlen, hanem utat engedett a modernistáknak, engedte, hogy mindenki saját lelkiismerete szerint, saját hitében éljen. Ez megengedhetetlen eretnekség a szedevakantisták szemében.
Sanborn minduntalan visszatért a kérdésre, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem katolikus. Ez azért fontos, mert a szedevakantisták egész létjogosultsága ezen áll vagy bukik: ha a zsinat nem katolikus, úgy katolikus ember nem fogadhatja el, az azóta élő pápák és püspökök tehát eretnekek, nem katolikusok. Ha pedig katolikus, akkor a szedevakantisták nem katolikusok többé.
A zsinatot összehívó Szent XXIII. János pápát azzal kritizálta, hogy róla a vatikáni aktájában azt írták, hogy modernizmussal gyanúsítható, mivel korábban egyháztörténetet tanított egy tiltott szerzőtől. Hogy pontosan mit tanított tőle, azt nem tudtuk meg. VI. Pál pápáról megtudtuk, hogy szintén modernista volt, mert püspöke anno meg kellett, hogy feddje, amiért a nép felé fordulva misézett (a Novus Ordo, az új miserend a II. Vatikáni Zsinat óta fordítja a papot a hívők felé, a tridenti rítusban a pap háttal áll, hiszen Istennek mutatja be a miseáldozatot, nem a híveknek). Nem is csoda hát, érkezett az érv, hogy részt vett a Szent Liturgia tönkretételében.
Magát a zsinatot is főleg az egyéneken keresztül támadta: megjegyezte, hogy a zsinati dokumentumokat előkészítő három pap mindegyike eretnek. (Itt a végső iratokról van szó: az eredeti előkészítő iratokat, melyeken többek között Lefebvre érsek is dolgozott, végül nem használták föl.) A jezsuita teológus szeretőt tartott, Joseph Ratzinger (a későbbi XVI. Benedek pápa) elítélt modernista volt, a szemináriumban még a modernisták is a legradikálisabbnak tartották, míg a harmadik nem hisz Jézus istenségében, sem Mária mennybevételében, most pedig (állítja Sanborn) öngyilkosságra készül. Végig jellemző volt, hogy az érvelés egyes személyeket támadott, s bár érthető, hogy az idő rövidsége miatt nem lehetett mélyreható teológiai és liturgiai elemzésekbe bocsátkozni, önmagában nem elegáns érvrendszer.
Fontos megjegyzés volt, hogy IX. Pius pápa dogmája szerint extra ecclesiam nulla salus, tehát az Egyházon kívül nincs üdvösség, melyet ma az Egyház tagad, ha pedig dogmát tagad, akkor nem katolikus. A helyzet viszont némileg bonyolultabb ennél: az általános (de korántsem teljes) egyházi álláspont szerint Krisztus Misztikus Teste, az Egyház önmagában nagyobb, mint csupán a Katolikus Egyház. Bár ez a tradicionális katolikusok számára kétségkívül elfogadhatatlan, de ezen teológiai nézet szerint a Katolikus Egyház a fej, de például a görögkatolikusok vagy az ortodoxok is a test további részei. Sőt a keresztyén felekezetek is.
Dogmatikai kérdésben egyébként másutt is volt vita: az előadás után személyes beszélgetésben fölvetettük, hogy dogma az is, hogy Péter székében mindig lesz majd pápa. Erre Sanborn azt állította, hogy nincs ilyen hittétel. A valóságban pedig van: saját érvrendszerük szerint a helyes válasz az lett volna, hogy valóban lesz majd, de egyelőre olyan széküresedés van, mint két pápa halála között, hiszen nincsen (legalábbis az ő szempontjuk szerint) alkalmas hatóság, amely új pápát választana. (A szakadár püspök következetesen Bergogliónak nevezte Ferenc pápát, a zsinat utáni pápákat pedig csupán pápajelölteknek, a mai püspököket pedig csak püspökjelölteknek tartja.)
XII. Pius pápa szerint a pápai és a krisztusi joghatóság egyenlő, így amit a pápa kötelező erővel előír, azt Jézus tekintélyével teszi. Így lehetetlen, hogy az Egyház a Katolikus Egyház dogmatikus tanításával szemben fogalmazzon meg tanítást. Példának hozta az új kánonjog által engedélyezett eljárást, mely szerint nem katolikus templomban is fölvehető szentség, sőt akár nem katolikusok számára is kiszolgáltathatók katolikus szentségek. Az álláspontjuk szerint ez halálos bűn, tehát már csak ebből is kiderül, hogy a zsinatot követő egyház nem katolikus, aki azt nem utasítja el, az szintén nem katolikus.
Természetesen Ferenc bűneit emlegetve az általam is meghökkenéssel fogadott telefonbeszélgetés említette, amelyben a Szentatya állítólag engedte egy szimultán második házasságban élő nőnek, hogy szentáldozáshoz járuljon.
Igen nehéz a szakadárélet
A kérdéseket én nyitottam meg, méghozzá azzal, hogy amennyiben jelenleg az egyházi hierarchia megszűnt, és többé nem a Katolikus Egyház, hanem egy abból kinőtt új vallás székel Rómában, akkor hol van valóságosan a küzdő Egyház, s ebből következőleg mikor és milyen alapon választ majd ellenpápát a szedevakantista közeg?
A válasz nem volt kielégítő. Bonyolult kánonjogi fejtegetésbe fordult, mely szerint a katolikus joghatóság intézményi jelleggel fennáll, de abban nem valódi pápa és püspökök, hanem eretnekek dolgoznak. Amíg tehát ők nem térnek meg, nem katolikusok. Pápát nem kívánnak választani, gondolom akkor várják a bíborosok és a pápa megtérését.
A nézők között túltengett az apokalipszisvízió: próféciákról, magánkinyilatkoztatásokról, a közelgő második jézusi eljövetelről kapott kérdést az előadó, ami látszólag neki is kellemetlenül esett. Mindazonáltal elmondta, hogy magánvéleménye szerint már az antikrisztus megjelenése előtt vagyunk, ugyanis a nagy hitehagyás megtörtént már.
Volt azonban egy nagyon is legitim kérdés: mit tegyen az a vidéki hívő, aki nem jut el szedevakantista paphoz, tehát nem tud gyónni csak az új misét bemutató, a hivatalos egyházban szolgálatot teljesítő papnál?
A szedevakantista válasz erre, hogy nem gyónhat. A mostani papok ugyanis eretnekek, náluk nem lehet szentséget fölvenni. Hasonlóra egyébként volt már példa: a francia forradalom után néhány pap aláírta az új alkotmányt. A pápa akkor úgy határozott, hogy az ezen papok által átváltoztatott ostyák valóban szentek, de ki nem szolgáltathatók, és a tabernákulumba sem kerülhetnek. Gyakorlatilag tehát érvényesek, de nem megengedettek. Az elv itt is hasonló.
A hazai maroknyi pápát elvető ultratradicionális helyzete ezért sem egyszerű: a heti misekötelezettségüket nem tudják teljesíteni. Egy magánlakásból átalakított kápolnában miséznek kéthetente. Ha a kimaradt héten új rítusú misére mennének, azzal bűnt követnének el.
Ezzel vitába is keveredtünk a püspökkel. Végül a magánbeszélgetésben egyértelművé tette, hogy szerinte én nem vagyok katolikus (most is épp egy ferences novus ordo mise után írok). Szerintem én inkább katolikus vagyok, mint ő püspök, de ebben nem fogunk megegyezni.
Összességében én nagyon károsnak tartom, hogy a katolikusok nem vesznek tudomást azokról a sokszor jogos kritikákról, melyeket a leszakadó testvérek megfogalmaznak. Ráadásul veszélyt sem jelentenek: én úgy látom, hogy a rendszerük zárt, belső logikája tökéletes. De vitázni lehetetlen is, nincs is különösebb értelme: az egész egyetlen dolgon múlik. Ha a II. Vatikáni Zsinat nem katolikus, akkor igazuk van, a belső logikájuk rendben van. Ha viszont elfogadjuk a zsinatot, akkor onnantól minden, amit mondanak, nonszensz. Végül minden vita ide vezet vissza: ez egy olyan különbség, amely kibékíthetetlen, így pusztán érvek alapján nem lehet egyik vagy másik oldalnál ragadni. A belső meggyőződést tehát senkiben sem fogja átalakítani egy ilyen előadás. Éppen ezért nem kell félni a párbeszédtől: amikor mindenkivel folytatunk már beszélgetéseket, akkor különösen illetlen lenne éppen a katolikusok közül kiszakadó ultratradicionalisták véleményét figyelmen kívül hagyni.
A szándékaik szerint nem akarnak rosszat, de protestálnak az Egyház ellen, tehát de facto protestánsként viselkednek. Ahogyan Luthert sem ismerjük el szentként, úgy ők is széthúzást, zavart keltenek. Hitem szerint a reformokra az Egyházon belül kell utat találni. De ismét a vallási szolipszizmushoz hasonló eszmerendszerük miatt erre nincs lehetőség: ők úgy gondolják, hogy jelenleg ők vannak az Egyházon belül, ők katolikusok, mi és mindenki más pedig nem az. Amíg pedig egy ilyen spirituális gettóban élnek, egyszerűen nem tudunk közeledni, csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk visszatérésükért.
Utolsó kommentek