Paulo és Felipe ikrek és mindketten papok. Fonák módon épp az vitte őket közelebb az egyházi hivatáshoz, hogy édesanyjuk majdnem elvetette őket. Történetük érdekes, de nem olyan megrázó, mint Gianna Jensené: őt édesanyja valóban abortálta. Mégis túlélte, és ma arról beszél: miközben az anya jogait védjük, ki védi meg az abortusszal meggyilkolt embereket?
Paulo és Felipe atyák 1984-ben születtek Chilében. Közel voltak azonban hozzá, hogy még születésük előtt véget érjen az életük: egy ultrahangos vizsgálat után az orvos édesanyjuknak azt mondta, hogy a gyermeknek három lába van és két feje. Chilében terápiás célú abortuszra van lehetőség, így az orvos terhességmegszakítást javasolt, hogy ne szülessen meg ez a szörnyeteg. Anyjuk igen megrendült és sokat gondolkodott: végül úgy döntött, rábízza magát a sorsra, nem engedi megölni a gyermeket.
Először Felipe született meg. Ezután az orvosok ki akarták tisztítani a nő méhét, ami a másik gyermek halálát okozta volna. Valamilyen sugalmazás hatására a nő tiltakozott: mélyen érezte, hogy valamiért nem engedheti. Percek múlva megszületett Paulo is az orvosok legnagyobb meglepetésére. A fiúk eltávolodtak a hittől, mégis egymástól függetlenül, anélkül, hogy megbeszélték volna, felnőtt fejjel visszatértek az egyházhoz: megbérmálkoztak, majd elhatározták, hogy papnak mennek. Az ikrek már a papi szeminárium hatodik évében jártak, mikor édesanyjuk mesélt nekik születésük csodás körülményeiről.
Ennél sokkal megrendítőbb Gianna Jensen története: őt édesanyja megpróbálta elvetetni.
A nő, aki túlélte saját abortálását
Gianna édesanyja nem akarta megszülni a lányt, ezért a vegyszeres terhességmegszakítás mellett döntött: az eljárás során sós oldatot fecskendeznek a méhbe, amelyet a gyermek lenyel, és gyakorlatilag halálra marja őt a só. 24 óra múlva az anya holtan megszüli a magzatot.
Elképesztő csoda, hogy Gianna Jensen életben maradt: a só szétmarta és helyrehozhatatlan károsodásokat szenvedett, de mikor megszületett, életben volt. Azóta is arra teszi föl életét, hogy élő bizonyítéka legyen: valódi ember az, aki az anya hasában növekedik.
Alább megtekinthető egy rövid, 2008-as előadása. Melegen ajánlom, mert alapjaiban ragadhat meg egy igen fontos igazságot a szívünkben:
Az abortuszpárti mozgalmak igen komoly kampányt folytatnak, és azt állítják, csak a nő jogai léteznek, mikor a saját testéről dönt. Elhallgatják, hogy a magzat külön test külön keringéssel és egy potenciális életlehetőség. A bioetika szerint a zigóta már egyetlen princípium, így önálló individuumként kell tekintenünk rá. Ha a magzatból lehetségesen egy felnőtt férfi vagy nő lesz, mondjuk egy potenciális sportoló, akkor az abortusz potenciális gyilkosság.
A szabadság hazájában
Megdöbbentő volt számomra Carol Everett vallomása: a hölgy az 1973-as abortuszlegalizáció után terhességmegszakításon esett át, majd az abortuszipar egyik főszereplője lett. Előadásaiban és interjúiban elmondta, hogy magzatgyilkosságonként 25 dollárt keresett, és havonta legalább ötszáz terhességmegszakításban segédkezett. Számára ez jól fizető üzlet volt: még nem terhes (álterhességgel a klinikára kerülő) nőn is elvégezték az álabortuszt a pénzért. A legnagyobb meggyilkolt csecsemő, akit látott, már harminckét hetes volt! Ekkor a baba már nyel és forgolódik, működik a saját testhőmérséklet-szabályozása. Még könnyedén végeztek a harmadik trimeszterben is terhességmegszakítást, bár panaszolta, hogy ilyenkor a gyermek izomzata már túl erős.
A leggyakrabban egy speciális eszközzel benyúltak a méhbe, és összevagdalták, majd részenként húzták ki a csecsemőt. Kint össze kellett rakni a részeket, hogy lássák, nem maradt bent semmi. Ennek ellenére a havi ötszáz esetből egyszer az anya is életét vesztette a következmények miatt. Azért szerették ezt a módszert, mert a sóoldatos befecskendezés után valóban egy-két gyermek életben volt a születés után, így őket akkor és ott kellett (a hölgy szavaival: igen utálatos módon) meggyilkolni. A csecsemők tetemeit a szemetesbe dobták. Ezen a linken találhatók képek második és harmadik trimeszterben végzett abortuszról. Kérem, hogy csak azok kattintsanak, akik lelkileg fölkészültek erre. Tudom, hogy a többség a témával nem kíván szembesülni.
Amerikában kávézókatolikusoknak nevezik azokat, akik bár katolikusnak vallják magukat, de nem követik az egyházi tanítást (hiszen à la carte válogatnak a tanítások között). A felmérések szerint a katolikusok 52%-a nem tekinti az egyházi iránymutatást követendőnek az abortusz kérdésében, hanem az anya lelkiismeretére bíznák a dolgot. Gyóntató atyák pedig jól látják ennek következményeit: szinte mindegyikük be tud számolni olyan nőről, aki már számtalanszor meggyónta gyermeke meggyilkolását, mégis évtizedek múlva is ugyanúgy elsírja magát a fülkében. Érdekes, mert háromból két abortuszra jelentkező nő már embernek tartja a magzatot.
Carol megtérése után sokat elmesélt arról, hogyan gyilkolták a pénzért a magzatokat. Egy vele készült interjú magyar nyelven itt olvasható.
Feldmár András pszichoterapeuta a Van élet a halál előtt című könyvében számol be egy nagyon érdekes tapasztalatáról. Találkozott négy fiatallal Angliában, akik az év mindig adott szakában estek olyan mély depresszióba, hogy gyakran öngyilkosságon gondolkodtak. Észrevette, hogy ez a periodikusan visszatérő érzés mindig a fogamzásuk után három-négy hónapban történt. Behívta mind a négy fiatal édesanyját egy beszélgetésre. Maga is megdöbbent, mikor a nők sírva vallották be, hogy igen, el akarták vetetni a gyermekeket. Lehetséges volna, hogy valamilyen misztikus módon mégis igen valódi és mély lelki kapcsolat van a magzat és az édesanya között? Hogy már a néhány hetes gyermek is érző lény lehet? Mindazonáltal az anyák felfedték a titkot a gyermek előtt, és azóta az öngyilkossági vágy megszűnt. Még mindig depresszív hangulatuk van az adott hónapban, de már tudják, miért, és meg tudtak bocsátani.
Utolsó kommentek